Mi van ma?

Húsz éve, 1991. március 18-án halt meg Bánky Vilma, a némafilm korszakának egyik legnagyobb hollywoodi sztárja.

Koncsics Vilma néven 1898. január 9-én a Tolna megyei Nagydorogon született. Édesapja, Bánky Koncsics János tisztviselő, később szerényen élő pesti rendőrőrmester. Édesanyja Ulbert Katalin színésznő. Vilma születése után nem sokkal Budapestre kerül a család, az édesapa áthelyeztetése miatt.

A Práter utca egy csendes házában élnek bátyjával, Gyulával és húgával. Iskolai tanulmányait az Egressy úti Polgári Iskolájának leányosztályában végzi négy esztendőn keresztül. Mint ahogy az osztálytársak visszaemlékeznek: "a IV/b osztály harmadik padjában ült Koncsics Vilma, a kis szőke Gretchenfrizurás, halk szavú leányka." Vilma az iskolában működő önképző kör kapcsán érez magában először elhivatottságot a színészi pálya iránt.

A polgári iskola után a kereskedelmibe iratkozik be, majd tisztviselőként dolgozik. A kis pesti gépírólány egy délután elhatározza, hogy órákat vesz filmjátszásból. Munka mellett szerzett filmszínésznői képesítést a Bolváry Géza és Mattyasovszky Ilona által vezetett Star Filmiskolában.

1883. február 28-án jöttem erre a világra és azóta a majomi gőg, az embertelen gyűlölködés, a megrendítő butaság, a vérengzés, az öldöklés szörnyű évtizedein át rémüldözve, elképedten, megdöbbenve, megundorodva attól a szörnytől, akit embernek hívnak - a fajtámból - és az átélt rémségektől haladok a sír felé, ahová nem sokára meg fogok érkezni.

Ha nem remélném, ha nem hinném, hogy az Ember mégis csak észre tér és a most felnövő nemzedéknek könnyebb lesz elviselni földi létét - kivégezném gyermekeim, akiket én kényszerítettem a világra, önkezemmel vetnék véget életemnek.

Ezenkívül színész voltam.

Mindig képességeim legjavából igyekeztem adni. Ezzel szemben munkámért szükségleteim szerint vettem el a pénzt. Viszont a pénzt, amit munkámért elvettem, szétosztottam az utolsó fillérig azok között, akik arra igényt tarthattak, vagy rászorultak. Ötven évig dolgoztam és egy percig sem dolgoztattam. Ötvenéves munkám alatt volt nehány sikerült percem, ami kárpótolt a sok szenvedésért, amelyben részem volt.

Szerettem a mesterségemet, de ami körülötte volt, abba belelépni sem szerettem.
Szerettem Jézus Krisztus szavait és hittem, hogy a lélek a legnagyobb érték s hogy a lelket megmenteni többet ér, mint az egész világot megnyerni.

Szörnyű gondok között hagyom el az életet, amely nem sok gondtalan percet engedélyezett nekem.

A gyermekeimre gondolok.

Sírfeliratom legyen:

"Az Emberek veszedelmes közelségében éltem meglehetősen hosszú ideig. - Most talán biztonságban vagyok."

Somlay Artur