Cziffra György, a világhírű zongoravirtuóz, az egyik legjelentősebb és világszerte legismertebb magyar komolyzenei előadóművész 17 évvel ezelőtt hunyt el.

Elképesztő, szinte hihetetlen művészkarrier az övé, amely az angyalföldi nyomorúságos barakklakásból a második világháború vérzivatarán át, a füstös pesti bárokon és az ötvenes évek elejének magyar börtönein át  a világ nagy hangversenytermeinek dobogójáig ívelt

Cziffra György (Budapest, 1921. november 5. – Párizs, 1994. január 17.) csodagyermekként indult  az angyalföldi feneketlen nyomorból, roma zenész családból. Édesapja tanította zongorázni, aki hegedűművész volt. Ötéves korában szerepelt először nyilvánosan, hogy improvizációival pénzt keressen családjának egy cirkuszban. 

Dohnányi Ernő jóvoltából került 8 éves korában a Zeneakadémiára. Tizenhárom évesen már számtalan sikeres koncertkörutat tett  Skandináviában és a Benelux-államokban, valamint Magyarországon. 

Hiába volt azonban ragyogó tehetség, az előkelő művészvilág nehezen fogadta be. Lokálokban lépett föl, míg 1942-ben behívták katonának. Szovjet fogságba került, többször megszökött. Három év múlva szerelték le és ismét a pesti éjszakák zongoristája lett. 1947-től tanulmányait Ferenczi György tanítványaként folytatta. (Kapcsolatukra jellemző, hogy Cziffra György első párizsi előadói jövedelméből egy Renault Caravelle autóval ajándékozta meg mesterét, mely akkoriban a budapesti Szent István park egyetlen magánautója volt.)

Ahogy a  II. világháború előtt, a Rákosi-korszakban is sokáig a pesti éjszakák zongoravirtuóza volt. Bárokban muzsikált (Savoy, Dunakorzó, Arizona stb.), s a pesti művész- és sportolóvilág lokálról lokálra követte (például Vásáry Tamás, Puskás Ferenc). Mezei Mária színésznő nemes egyszerűséggel „zongoracsodának” nevezte. Elhatározta, hogy külföldön próbál szerencsét. 1950-ben feleségével és kisfiával együtt egy oldalkocsis motorkerékpáron utazva megpróbált disszidálni, de az ÁVH elfogta és fizikai bántalmazások után egy kényszermunka-táborban kőtömböket hordattak az érzékeny kezű művésszel.

1953-ban szabadult, és bár kezei a durva munkától tönkrementek, újra a zongorázással próbálkozott. Senki sem hitte, hogy ennyi zongora nélküli év után feljuthat a csúcsra. Ismét a pesti éjszakában, lokálokban játszott. Köztük a budai várbeli Old Firenzében, ahová sokan csak az ő játékáért jártak. Egy-egy véletlen szerencse révén pódiumra léphetett, koncertjein zsúfolásig megtelt a nézőtér. 1956 október elején Budapesten Liszt Ferenc Rákóczi-indulóját közel 10-szer játszotta ráadásként, míg végül a rendőrség ürítette ki a hangversenytermet.

Így érkezett el 1956. október 22., amikor Bartók II. zongoraversenyét játszotta. A közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva – írta később. Sokan máig állítják, hogy ennek a hangversenynek nem kis része volt az október 23-i hangulat alakításában.

Mielőtt külföldre távozott, a Badacsonyi u. 1. sz. alatt lakott (Budapest, XI. kerület). Zongorajátéka még a tűzfalon is rendszeresen áthallatszott a szomszédba.

A nyugati határ 1956-os, átmeneti megnyitását kihasználva  elhagyta az országot,  feleségével és fiával emigrált. Tíz nap múlva már Bécsben hangversenyezett, ahol szólóestje óriási lelkesedést váltott ki.

 

Később Párizsban, Londonban és New Yorkban adott koncerteket.  Üstökösként robbant be a világ zenei életébe. Óriási sikerrel szerepelt a világ nagy koncerttermeiben és fesztiváljain, hamarosan világhírűvé vált. Rövidesen meghívták Franciaországba, ami második hazája lett.

1966-ban kezdeményezésére jött létre a Festival de la Chaise-Dieu (orgonafesztivál), 1969-ben megnyitotta a nevét viselő versailles-i zongoraversenyt. Később tehetséges ifjú művészek támogatására Senlisban létrehozta a Cziffra Alapítványt.

 

Repertoárján elsősorban Schumann, Chopin, Liszt, Grieg, Brahms,és Rahmanyinov művei szerepeltek, amelyek nagy részét hanglemezre is játszotta, de barokk és reneszánsz francia szerzők műveit, mint például: Couperin, Rameau , Lully, és francia 20. századi szerzők (Ravel, Debussy, Franck) műveit is gyakran játszotta. Emellett előszeretettel játszotta saját Liszt-stílusú átiratait, parafrázisait. Fiával, ifj. Cziffra György karmesterrel több közös koncertet adtak.

Egyetlen fia, ifjabb Cziffra György karmester 1982-ben egy balesetben fiatalon meghalt. A tragédia nagyon megviselte Cziffra Györgyöt, zenekarral többet nem lépett fel és lemezfelvételt sem készített. Ezután felesége, Soleilka (2006-ban hunyt el), a hit és a zene tartotta benne a lelket. Tehetségét Istentől kapott adományként fogadta.

1993-ban Franciaországban megkapta a Becsületrend tiszti fokozatát, Magyarország pedig a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét adományozta neki.

1994. január 17-én szívroham következtében Párizsban hunyt el. Végakarata szerint szűk családi körben Senlisben temették el.

Cziffra György sokak szerint Liszt Ferenc reinkarnációja. Zongorajátéka Lisztéhez  hasonlítható, főleg káprázatos improvizációs készsége miatt. Átirataiban kifejti a szerző vázlatos zenei gondolatait. Játékát kontrapunktikus tudás, variációs művészet és ötletesség jellemezte.

 

Érett korára a 20. század legnagyobb pianistái, Rubinstein, Horowitz és Richter mellé emelkedett. Mégsem volt elégedett magával, folyton tökéletesítette tudását, rengeteget gyakorolt.

"Csak az árnyékból a fénybe való átmenet korszakában éreztem hogy valóban élek, és szabad vagyok, olyankor amikor sötét börtönéből kiröppenhetett a tűzmadár.” -írja önéletrajzi könyvében az Ágyúk és virágokokban (Zeneműkiadó, 1983.)

Balázs János zongoraművész minden év novemberében Hommage à Cziffra néven emlékhangversenyt ad tiszteletére a Zeneakadémián.