Mi van ma?

A huszadik század zenei életének egyik legjelentősebb újítója, a jazz igazi királya, ki megjelenésével, hangjával és zenei tudásával máig nem talált méltó követőre. A színészként, pop-és jazz előadóként egyaránt kiváló Louis Amstrong  (becenevén Satchmo) reszelős, de érzelmes hangját még a zenetörténetileg képzetlenek is könnyedén felismerik a kevésbé ismert felvételeken is.

Armstrong úr 70 szép évet élt, s New York-ban halt meg 40 évvel ezelőtt. Népszerűsége azóta is töretlen, képét még bélyegen is megörökítették. Zenéjét szerte a világon hallani; szinte minden egyes hang, amelyet valaha is lemezre vett újra és újra megjelenik a boltok polcain különböző kiadványokon.

 Armstrong belekóstolt Hollywoodba is, és ez a szerelem egész életén keresztül végigkísérte. Menthetetlenül belesodródott a show-bizniszbe, állandóan a legnagyobb sztárokkal és a legnagyobb sztároknak zenélt. 1967-es What a Wonderful World című kislemezével azonban kitörölhetetlenül beírta magát a popzene történelmébe is. A brit slágerlistán első helyig kúszott dal, és közel fél évig le sem lehetett szorítani a listáról. Nagy-Britanniában ezalatt az idő alatt félmillió darabot adtak el a kislemezből, világszerte pedig még egy milliót, ami még ma sem lebecsülendő példányszám.

Daniel Louis Amstrong  1901. augusztus 4-én születettNew Orleans egyik szegénynegyedében. Nagyapja még rabszolga volt, apja pedig gyári munkás, aki nem sokat törődött családjával. A híres-hírhedt Storyville-ben nőtt fel piszokban és zajban, szegénységben és betegségben, a zsebtolvajok, szajhák vásári prédikátorok, de nem utolsó sorban a jazz-zenészek városában is.

Utcagyerekként tanulta meg az élet törvényeit, s valószínűleg sosem fedezhette volna fel tehetségét a világ, ha tizenkét évesen nem kezd el az utcán lövöldözni az újév tiszteletére. Ennek ugyan vajmi kevés köze volt a tehetséghez, de legalább oda vezette. Ugyanis javító-nevelő intézetbe zárták, ahol szerencséjére nem a helyi kocsmák bevédésére tanították, hanem kürtön játszani. Az intézet katona-fúvoszenét játszó együttesében először dobos, majd kürtös, végül kornettos lett. 1914-ben került ki az intézet falai közül, s akkor minden munkát kénytelen volt elvállalni, hogy eltarthassa édesanyját és húgát. Többek között volt szénkihordó és újságárus is, de a zene akkor már egyre fontosabbá vált számára.

Már volt annyira birtokában hangszere ismerésének, hogy felkeresse az akkor még nyüzsgő város bandáit, és szép lassan felküzdje magát New Orleans zenei elitjébe. Számos helyi zenekarban játszott már, mikor felhívta magára a "Jazz Keresztapa", Joe "King" Oliver figyelmét, aki 1917-ben bevette a szakadt fiatal srácot együttesébe, ahol az csodákat művelt a kornetton.

1919-ben Oliver Chicagóba költözött, ahová néhány év múlva Louis is követte, s ahol e legendás páros egy csapásra meghódította a közönség szívét. Addig pedig Edward 'Kid' Ory Brownskin Babies nevű együttesében játszott, amikor pedig nem ment a bolt, banánt rakodott ki a kikötőbe érkező teherhajókról, vagy szenesemberként működött. 1920-tól egy Mississippin közlekedő gőzhajón zenélt Fate Marable zenekarában, két évvel később pedig végre csatlakozhatott a chicagoi Lincoln Gardensben zenélő Oliverhez. Ebben az időszakban (1923-ban) készítette első hangfelvételét is.

Ekkoriban ragadt rá a Satchmo becenév is, amely a Satchel Mouth (szabad fordításban Táskaszájú) szavak rövidítéséből ered, és amelyet hatalmas, trombitálás közben felfújt pofazacskóinak köszönhetett.

1924-ben feleségül vette az együttes zongoristáját, Lillian Hardint (egyébként négyszer nősült, Lillian Harden a sorban második neje volt.). Majd kivált Oliver zenekarából és beáll Fletcher Henderson bandájába. Az évtized vége felé már a világ legnagyobb jazz kürtöseként kezdték emlegetni. Az 1927-es esztendőben váltott át trombitára, s még ugyanabban az évben a Heebies Jeebies című számmal híressé tette a halandzsaéneklést.  Scat stílusú éneklése  forradalminak számított: azt mondták róla, hogy hangszerét úgy használta, mint az énekes a hangját, hangját pedig, mint egy hangszert.

 Az évek múlásával Armstrong népszerűsége egyre nőtt. Lendületes stílusa és semmihez sem hasonlítható rekedtes hangja betölttötte az éter hullámait, és a leghíresebb jazz énekest faragta belőle.

A harmincas években lett igazán nagy csillag, saját együttesei mellett több big band szólistájaként is turnézott, filmezett, több lemeze került fel a listákra. Jól menő énekeseket, énekesnőket kísért, köztük Bessie Smitht, a blues császárnőjét, s Ella Fitzgeralddal énekelt sokáig, kettősük felejthetetlen maradt.

1932-ben és '33-ban már európai koncertkörútra, majd világ körüli turnéra indult, s népszerűségét jól jelezte, hogy az 1934-es európai turnéján ezrek várták megérkezésekor a koppenhágai pályaudvaron. Armstrong hamarosan tudatosan is felvállalta a jazz utazó nagykövetének szerepét, és játszott mindenhol, Japántól Ausztrálián át egészen Afrikáig. (A hidegháború éveiben Amerika jószolgálati nagykövetének számított, turnéit a külügyminisztérium is támogatta, s több barátot szerzett hazájának, mint a hivatásos diplomaták.) 1965-ben teltházas koncertet adott a Népstadionban.

Armstrong trombitajátéka és énekstílusa hihetetlenül nagy hatással volt mind a jazz zenészekre, mind a pop énekesekre.

A szvingkorszak idején Armstrong elismertsége csökkent, zenéje nem volt már olyan divatos, de a sikerorientált, kompromisszumot nem ismerő Joe Glaser, Armstrong menedzsere mindent megtett a művész újbóli felemelkedéséért. A számos változó sikerű kísérlet után a Louis Armstrong And His All Stars nevű formáció jelentette a kivezető utat. A dixiland/swing banda humoros jelenetekkel tarkította színpadi fellépéseit, és folyamatosan turnézott. 

Az idő múlásával Louis Armstrong arcizmai már lazultak, ezért nem tudta azt produkálni hangszerével, mint korábban, így egyre inkább áttért az éneklésre, hiszen abban is kivételesen tehetséges volt. Egyedi előadásmódjában számtalan dal vált slágerré, köztük a Do you know what it means to miss New Orleans.

Miután világhírű és mindenhol ünnepelt sztár lett, az 1960-as években egyesek a szemére vetették, hogy nem harcolt elég aktívan a feketék jogaiért, noha ismertségének köszönhetően megtehette volna. Ez azonban igaztalan vád volt, hiszen egyrészt Armstrong ekkor már a hatvanas éveiben járt, másrészt indirekt módon nagyon is sokat köszönhettek neki fekete bőrű embertársai.

1971. július 6-án New York-i otthonában, álmában érte a halál. Születésének 10. évfordulóján róla nevezték el szülővárosa, New Orleans repülőterét. Felvételeinek száma ezrekre tehető, válogatásai még ma is folyamatosan jelennek meg.