Mi van ma?

A ma 70 éve elhunyt Kabos Gyula (eredeti családi neve Kann) Budapesten született 1887. március 19-én. Atyja, Kann Zsigmond ügynök, édesanyja Meister Róza pedig háztartásbeli. Hatan voltak testvérek. Három leány és három fiú, akik közül ő volt a leggyorsabb észjárású, a legrátermettebb és egyúttal a legérzékenyebb is, akiről valósággal lerítt, hogy entellektüelnek született. Nem csoda, hogy a család szeme fénye, mindene volt. A családban ő képvisete az értelmiséget, s így kellő tisztelettel övezték.

"...hűségesen látogattam a Szidi néni iskoláját, a szüleim tudta és belegyezése nélkül. De sikerrel. A sikertől nem voltam meglepve. Már az iskolában is oly sikerem volt, hogy csak komikusnak lehettem jó. Sokat röhögtek a gyerekek az ugratásaimon. Borzasztó komolyan tudtam vicceket csinálni. Ha például valamelyik fiú nem tudott felelni, én felálltam, és a tanárt lehetetlenül hülye kérdésekkel addig tudtam lekötni, míg vége nem lett az órának... Délelőtt a kereskedelmi iskola padjaiban ültem, délután Solymosinál tanultam és este - a vér nem válik vízzé - boksztanfolyamra jártam. Nagyszerűen fejlődtem, és néhány hónap alatt a legjobb bokszoló lettem. Amikor tökéletesen kiképeztem magam a bokszolásban, elszöktem Pestről. Kunszentmártonba utaztam, ahol Gáspár Jenő színtársulatához szerződtem. Egész kunszentmártoni szereplésemből csak arra emlékszem, hogy apám három héten át, amíg ott színészkedtem, minden második nap lenézett hozzám, és mindig elvert. Azt hiszem, édesapám bérletet váltott a vonatra csak azért, hogy kényszerűen tétlen ökleit rajtam gyakorolja. Kunszentmártonból visszajöttem Pestre, és elvégeztem a Solymosi-iskolát, azután elszerződtem Szabadkára. Operettben léptem föl, táncoskomikus voltam..." - írta magáról.

Első színpadi fellépése még diákkorában, statisztaként történt a Népszínház színpadán. Egy operettben, a kínai menyegző jelenete lámpavivőjeként elvéti nagy izgalmában a lépést, és a zenekari árokban köt ki. A zene abbamaradt, mert a brácsásra esett. "... így lett az én első fellépésem lelépés. Szóval mindjárt a pályakezdeten azt csináltam, ami később is megmaradt szerepkörömnek: tragikus figurát alakítottam. Komikus volt, mert nevettek az emberek - tragikus volt, mert úgy megütöttem magam, hogy utána két hétig nyomtam az ágyat" - írta. (Néhány héttel a 15. születésnapja után kerül sor erre a rosszul sikerült helyzetgyakorlatra.)

Hadaró és dadogó beszéddel, eszköztelen játékkal, félszeg mozdulatokkal, groteszk mimikával teremtett figuráját számos, 1931-1938 között készült film is őrzi. Talán az egyik legismertebb és legtöbbet játszott korai magyar filmvígjáték a Hyppolit a lakáj (1931.)

Az a kivételes rögtönzőkészséggel megáldott humorista/parodista lett ma 65 éves, aki bárkit képes utánozni, bármilyen hangon képes megszólalni, s ha néha még úgy is marad, az se baj, mert talán épp ezért szeretjük annyira.

Hazánk elmúlt évtizedeinek egyik legnépszerűbb humoristája Markos György nevettető képességét volt kitől örökölnie, hiszen édesapja Alfonzó, a híres artista, színész, komikus és parodista volt. Ő maga 1946. július 22-én született Budapesten, eredetileg Markstein családnéven. Miután leérettségizett, előbb a Színház- és Filmművészeti Főiskolára járt, majd pedig még két évet az ELTE BTK-n tanult.

1971-1974 között a Thália Színházban játszott, majd 1974 és 1982 között főleg külföldön szerepelt. 1982-ben benevezett a Magyar Rádió Humorfesztiváljára, ahol Nádas Györggyel fellépve óriási sikert aratott.

A fesztivált után néhány héttel bemondták a hírekben, súlyos baleset történt a Kálvin téren: egy sofőr belement a kirakatba. Később az is kiderült, hogy a sofőr rádión éppen Markosékat hallgatta, és annyira nevetett, hogy elveszítette az uralmát a kocsi felett.

"Jó napot kívánok, a Magyar Rádiótól jöttem!" - kezdődött a Kőbe zárt lélek (avagy a húgyos Józsi bácsi) majd harminc évvel ezelőtt.

A magyar televíziózás karizmatikus egyénisége, a műsorvezető-humorista, a volt zongoraművész, az Erkel Ferenc-díjas érdemes művész Antall Imre 1935. július 31-én Hódmezővásárhelyen született, tanulmányait is ott végezte. Szülei pedagógusok voltak, ő orvosnak készült, s úgy vélte, csak osztályelsőként válhat érdemessé a középszerűséget nehezen tűrő orvosi hivatásra. Ám egyik unokabátyja tanult zongorázni, ő is el-eljárt az órákra. Érdeklődése felkeltette a tanárnő figyelmét, aki azt ajánlotta a szüleinek, hogy talán érdemes lenne a kis Imrét is a billentyűk elé ültetni. Így is történt, és ő gyorsan és örömmel haladt a tanulásban. Zongorájuk nem volt, de 1944-ben megőrzésre megkapták egy ismerős família hangszerét, akiknek lakását bombatalálat érte, így már otthon is gyakorolhatott.

Először egy iskolai ünnepségen mutatkozott be, ennek híre eljutott a szegedi konzervatórium igazgatójához, Kollár Pálhoz is, aki megkereste szüleit. Így aztán 1947-ben megkezdte konzervatóriumi tanulmányait. Minden nap bejárt Szegedre, miközben magántanulóként végezte az iskolát. Kollár jó pedagógusként egyengette az útját, majd halála után Zempléni Kornél vette pártfogásába. 1951-ben befejezte a konzervatóriumot, és a család felköltözött Pestre, és ő a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, s 1959-ben kitüntetéssel végzett. Mivel diplomamunkájához gyakorlóoktatásra volt szüksége, ezért egy tanítványt vett maga mellé, az akkor nyolcéves Presser Gábort .

Az Országos Filharmónia szólistája lett, hangversenykörútjai alkalmával bejárta a fél világot, s nem kevesebb, mint hét nemzetközi versenyről távozott értékes trófeával. Két ízben VIT-díjat, Bolzanóban a Busoni-versenyen második díjat, 1966-ban Budapesten a Liszt-versenyen első díjat nyert.

Major Tamás nevét hol rajongva, hol rettegve ejtették ki színésztársai, nevezték mágusnak és a Nemzeti Színház teljhatalmú urának is, akinek kényétől-kedvétől színészek százainak múlt a sorsa.

Művészi munkáját csapongó ötletgazdaság, állandó megújulási készség, a színház iránti szenvedélyes szeretet jellemezte. Majorban nem volt különválasztható a színész, a rendező, a színészpedagógus, a versmondó, és mindez összefüggött közéleti tevékenységével, elkötelezett baloldaliságával. Ő volt a magyar színháztörténet leghosszabb ideig regnáló, szinte korlátlan hatalommal rendelkező kultúrpolitikusa. Megbízatását egyfajta pártfeladatnak tekintette, mert a színházigazgatáshoz valójában nem értett. 1945-ben, 35 évesen lett a Nemzeti Színház igazgatója, s tizenhét évvel később, 1962-ben váltották le. Ezután főrendezője lett a színháznak, de befolyása a hetvenes évek végéig mit sem csökkent.

Major azt vallotta, színházat csak dühösen lehet csinálni, a legjobbakkal kell dolgozni, és a legjobbat létrehozni. Igazi színházcsináló volt, akinek nevéhez legendás alakítások, emlékezetes rendezések fűződnek. Ellentmondásos figurája máig megosztja a művésztársadalmat. Kiismerhetetlennek tartották, talán ezért hitték el sokan, hogy Horty Miklós törvénytelen fia.

Voltak, akik csodálták, voltak, akik szívesen eltávolították volna a színházi életből. Azt azonban senki sem vitatta, hogy amikor 25 évvel ezelőtt, 1986. április 13-án Budapesten meghalt, a magyar színházművészet korszakos alakja távozott.

Liza Minnelli 65 éve, 1946. március 12-én született Los Angelesben Vincente Minnelli rendező és Judy Garland gyermekeként. Ő maga azt vallja: "lendületemet anyámtól, az álmaimat apámtól örököltem". Kétévesen már feltűnt egy filmben anyja oldalán, gyermekkora mégsem alakult mesésen.

Anyja őt és két testvérét egyedül nevelte fel. Mivel az alkohol- és gyógyszerfüggőségben szenvedő Judyt elküldték Hollywoodból, s gyermekeivel végigvándorolta Amerikát, egészségi állapotától függően sztárként vagy éppen részeg koldusként. Ha nem tudta

kifizetni a szállodai számlát, egyszerűen megszökött. "Több réteg ruhát kellett magunkra húznunk. Amit nem tudtunk így elvinni, azt otthagytuk" - emlékezik vissza Liza a gyerekkorára.

Karrierje ennek ellenére már egészen pici korában elkezdődött. A tehetséges kislány hamarabb tudott énekelni és táncolni, mint írni és olvasni. Hétévesen már a Palace Theatre tagja New Yorkban, tinédzserként színművészetet tanult a Herbert Berghof Stúdióban, és 17 éves korában (1963.) a Broadway-n mutatkozott be.

A ma 50 éve elhunyt Darvas Szilárd költőnek indult, majd népszórakoztató lett belőle, páratlanul sikeres a maga nemében. Sokoldalú, termékeny író volt, s talán túlságosan szellemes ahhoz, hogy komoly helyet vívjon ki magának a magyar irodalomtörténetben. Ez a villódzóan tehetséges humorista rövid élete során volt költő, librettista, lapszerkesztő, konferanszié, szatíra- és forgatókönyvíró, s számos műve - tudjuk vagy sem - máig része tömegkultúránknak.

Az 1909. november 30-án Budapesten született Darvas Szilárd, ámbár kitanulta a nyomdászszakmát, mint minden valamirevaló ifjú ember, költőnek készült. Ambíciói és képességei messze túlhaladták az önképzőköri kereteket. Alkotásait a harmincas évek során két verseskötetbe gyűjtve, saját kiadásában bocsátotta a közönség elé: Ember az óramutatón, 1934. és Ördögsziget, 1939. Budapesti és erdélyi folyóiratok is közölték munkáit, így költeményei megjelentek a kolozsvári Korunk, a József Attila és Ignotus Pál által szerkesztett Szép Szó, valamint a Nyugat örökébe lépett Magyar Csillag hasábjain.

Publikált költeményeiben a fasizmus és a háború embertelensége ellen tiltakozott. Háborúellenes verseiben vitriolos gúnnyal támadta a fennálló rendszer tekintélyét. Katakomba - két keresztény beszélget című verséért 1943-ban hadbíróság elé állították.

Vidám írásai csaknem minden újságban olvashatóak voltak, egyéni stílusú humora legfőképp szójátékokra épült. Humoros jeleneteket, komédiákat Szarvas Dénes álnév alatt már 1945 előtt is írt, irodalmi karikatúra-gyűjteménye A csodálatos papagáj címmel 1947-ben jelent meg. Ez a kötet tulajdonképpen az Így írtok ti folytatása, Tamási Áron, Illyés Gyula, Rónai Mihály András műveinek parodizálása.

A 1948-tól a Ludas Matyiban jelentek meg hétről hétre humoreszkjei. Ezek javát válogatta két kötetébe (Ugyanaz viccben, 1950; Tréfás kalauz, 1955, 1958).

1945-től 1948-ig a Szabadság c. lap munkatársa, 1948-ben a Ludas Matyi egyik alapítója és felelős szerkesztője lett. Kevéssel utóbb a filmhíradó is megörökítette alakját és kedélyesen könnyed szavait, amint a lap rejtvénypályázatának díjait (hízott libákat) átadta a nyerteseknek. Oldottságának és élces svádájának ez idő tájt már a legkülönfélébb kabarészínpadokon is nagy hasznát vette.

126 évvel ezelőtt született Salamon Béla (Saly Béla, Beregrákos, 1885. március 4.) a 20. század közepének egyik legismertebb magyar komikusa, a túlélni iparkodó-ügyeskedő budapesti kisember alakjának klasszikus alakítója színpadon és a filmvásznon. Ma már nem sokan tudják, hogy az ő nevéhez fűződnek az olyan szállóigék, mint a "Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni!" (Pomócsi marad), vagy a "Lepsénynél még megvolt!"

Édesapja a szegények életét éli, s végigdolgozza a napokat azért, hogy családjának meglegyen a betevő falatja. Kis üzletében a Munkácsról hozott hordónyi petróleummal, vagy éppen egy ládányi cukorral, kocsikenőccsel, vagy kősóval kereskedik. Egy munkácsi árubeszerző út hozza a kislegény első színházi emlékét, ugyanis egy alkalommal az apa a gyermek nagy könyörgésére magával viszi őt Munkácsra, ahol éppen egy cirkusz szórakoztatja a közönséget. Itt lát életében először színészt.

Hatéves korában már Berettyószentmártonban él szüleivel és testvéreivel, s innen jár be a tőlük 3 kilométernyire lévő újfalusi elemi iskolába.

Öt elemit végez el, azután Pali bátyja Pestre viszi őt, hogy majd orvosnak tanuljon. Pesten a Wesselényi utcában működő izraelita polgári iskola tanulója lesz, ahol padtársa egy Kann Gyula nevű fiú, akiből később Kabos Gyulaként lesz ismert, ragyogó színész. A két állandóan "marháskodó" jómadár az osztályt szórakoztatja az órák alatt. Később inas lesz egy textilkereskedőnél. Salamon csomagok kézbesítőjeként többször sodródik a Nemzeti Színház színpadának közelébe, s itt teljesen rabul ejti a színház világa, a színpad, a színészek és az előadások. Barátai rábeszélik, hogy jelentkezzen valamelyik színháznál. Így jelenik meg egy napon a Rákóczi úti Trocadero mulatóban, ahol kisegítő színészként játszhatott. Ezentúl nappal kereskedősegédként dolgozik, este pedig színpadon komédiázik.

Anyagi csőd, és sok kudarc után 1921-ben Salamon a meginduló Emke Kabaré állandó tagjává szegődik. A kabaré bezárása után, 1922-ban az Apolló Kabaréban kerül színre Szőke Szakáll Vonósnégyes c. egyfelvonásos bohózata. Kirobbanó sikert arat a bohózat, és több mint 50 éven keresztül elnyűhetetlen darabja marad a magyar kabaré világának.

Ő maga erről 1925-ben így beszél: "Sok-sok csalódás, sok kisebb nagyobb emelkedések után észrevettek, és a "Vonósnégyes" című bohózatban befutottam. Azt mondják, új komikusi tehetség tűnt fel! Az én voltam, az én harmincnyolc éves fejemmel..."

A kereskedelmi iskola II. osztályát követően kimaradt az iskolából. Az újságkihordás fárasztó hajnali felkeléseit, felváltja nappali munkára, és így lesz egy divatkereskedésben kifutófiú. Némi ismeretség segítségével válik borfiúvá, később pincérré a Gellért Szállóban. Ott nem tud megálljt parancsolni heves vérmérsékletének, visszafelesel a főpincérnek, s némi tetlegességet követően elbocsátják. Néhány esztendő múltán beiratkozik Rákosi Szidi színésziskolájába, ahová rendszerességgel jár, a koraesti munkazárást követően.

Moór Marianna, Jászai- és Kossuth-díjas színésznő, a Nemzeti Színház örökös tagja ma 68 éve született.

1965-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Szinetár Miklós osztályában. Tanulmányai végeztével a Kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött. 1969-től a Nemzeti Színház, 1984-től a Madách Színház tagja volt. 1992-től ismét a Nemzeti Színház társulatának művésze, 2000-től a Pesti Magyar Színház tagja.

Pályája sikerekben gazdag. Szép szerepek színházban, filmen (34 filmben játszott), televízióban.

Kitüntetései: Jászai Mari-dí­j 1969., 1978., Farkas-Ratkó dí­j 1981., SZOT-dí­j 1983., Érdemes művész 1984., Erzsébet-dí­j 1992., A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje 1993., Kiváló művész 1999., Sí­k Ferenc emlékgyűrű (2001.), Főnix-dí­j (2003.), Kossuth-dí­j (2004.), Pécsi Sándor-díj (2011.)

Moór Mariann nagymama: fiától, Sára Balázstól született unokája már egyetemre jár.

Ranódy László 1957-ben, tizennégy esztendős korában választotta ki A tettes ismeretlen című filmjéhez. Ettől kezdve minden évben forgattott, főleg nyáron, mivel még gimnáziumba járt. Valószínűleg ekkor erősödött meg benne, hogy színésznő lesz. 1958-ben az ismertebb A Szent Péter esernyője c. filmben játszott kisebb szerepet. Az 1963-ben készült Sodrásban c. film egyik főszereplője volt.