Kazal László  (1911. február 27. - 1983. május 10.) az egyik legsokoldalúbb művészünk volt. Játszott Ádámot, tartott "szakszerű" borkostolót, slágereket énekelt, sőt a telefonkönyvet is. Sok filmben szerepelt, de annak a jelenetnek, ahol megjelent, "zamata" volt. Játszott zenés darabokban és kabarétréfákban, Számtalan hangfelvétel maradt utána, meg egy kicsit a halhatatlanság.

Édesapja a Földművelésügyi Minisztérium hivatalnoka, pénztáros, aki az első világháborúban három esztendei katonai frontszolgálat  után nem sokkal, 1917-ben hősi halált halt. Kazal László hatévesen, Gábor nevű testvérével marad félárvánl. Az édesanya egy kis vendéglőt nyit, a fiúk neveltetésének finanszírozásául. Laci rosszul tanul. "A kereskedelmi második osztályában tizenkét tantárgyból megbuktam. Csak tornából és énekből mentem át. Bánatomban elszegődtem újságkihordónak."

A kereskedelmi iskola II. osztályát követően kimaradt az iskolából. Az újságkihordás fárasztó hajnali felkeléseit, felváltja nappali munkára, és így lesz egy divatkereskedésben kifutófiú. Némi ismeretség segítségével válik borfiúvá, később pincérré a Gellért Szállóban. Ott nem tud megálljt parancsolni heves vérmérsékletének, visszafelesel a főpincérnek, s némi tetlegességet követően elbocsátják. Néhány esztendő múltán beiratkozik Rákosi Szidi színésziskolájába, ahová rendszerességgel jár, a koraesti munkazárást követően.

Alig kezdi el az iskolát, máris színpadra kerül, statisztaként a Király Színházban. A színitanodában 1929-ben végez. A Bethlen téri Színházban kezdi színészi pályáját - majd Miskolcra kerül segédszínésznek. Táncos bonviván szerepeket játszik, de komoly prózai feladaként Az ember tragédiájában Ádám szerepét is megkapja. Egy este szóváltásba kerül az ügyelővel, amely vita verekedéssé fajul, s azonnali hatállyal elbocsátják. A miskolci "esetnek" híre megy, és ez jó időre megpecsételi sorsát, nehezen tud álláshoz jutni a szakmában, bárhova is menne az országban.

Hosszú várakozást követően, elkerül Csongrádra, és az ottani társulat bonvivánja lesz, majd idővel ünnepelt sztárja. Kazal tengernyi darabot tanul be, ezernyi szerepet játszik két esztendő alatt. 1936-ban kerül Budapestre, ahol szerepekre és produkciókra kötődik egy-egy társulathoz.

Pestre kerülése egy véletlen beugrásnak köszönhető. A budapesti Városi Színház, az Én és a kisöcsém  darabjában a bonviván megbetegszik, s az ügyelőnek, Réti bácsinak, eszébe jut a heves vérmérsékletű, ámde snájdig és jóhumorú csongrádi fiú, akit ő személyesen is jól ismer. Táviratilag felhívják a szerepre, ahol rövidesen szép sikert arat. Felkérik a Budai Színkörben is, játssza el a Budapest-Wien című zenés vígjáték címszerepét, Bársony Rózsi és Latabár Kálmán partnereként. Mind a szakma mind a közönség körében elismerést vív ki, ezzel a produkciójával, de talán a miskolci verekedés, kissé halványuló emlékeként színházi szerződés mégsem lesz a dologból.

A megélhetési gondok továbbra is végig kísérik, előbb nyakkendőkészítőnek áll, majd dzsessz dobos, parketttáncos, bárénekes és minden, amiből élni lehet. Napi 10 pengőért elszegődik például az Angol-parkba énekelni. Ott egy véletlen kapcsán felfedezik, és rövidesen slágerénekesként válik népszerüvé a harmincasévek második felére. Később feltűnik egy-egy kabaréban, prózai darabokban és kuplékkal válik ismertté. Hangja, a kor elvárásának ideális hang, megjelenése, eleganciája sikeres előadóvá teszi, s számtalan slágere kelendő a gramofonlemezpiacon.

1937-ben a körúti Royal Színházban, dalénekesként tűnik fel ismét színpadon. Játszik még a Városi Színházban, a Budai Színkörben, és a Fővárosi Operettszínházban is.

1938-ban leszerződik gramofon-énekesnek a Tonalit Gramophon Rt-hez, amelynek rendszeres szerződött alkalmazottja marad a háború után is, sőt még az államosítást követően is.

 

Az 1940-es években Nagykőrősre kerül. Főképp slágeréneklésből él, önálló zenés-műsoros esteket ad. A fővárosban is feltűnik, egy-egy kabaré produkcióban.

1944. március 19-én, a német megszállócsapatok bezáratják akkori munkahelyét, a Royal Varietét. Először vidéken, majd egy szabadsághegyi villában bújkál a besorozás elől menekülve. Bujkálás közben, itt a szabadsághegyi villában éri meg, a háború végét. 1945-ben  a Kamara Varietében lép fel, de rövidesen Pest szinte valamennyi könnyebb műfajt előadó színpadán előfordul, és a romokból újraépítkező budapesti közönség körében arat zajos szakmai és közönségsikert.

1949 után a Fővárosi Vígszínház szerződteti, majd 1950-ben a Vidám Színpad, amelynek haláláig tagja marad, több mint 25 évig. A Vidám Színpad egykori kamaraszínpadán, a Kis Színpadon sok zenés vígjáték főszerepét alakítja. Sőt egy alkalomra, Molnár Ferenc: A doktor ír c. darab zenés változatának rendezőjeként is debütál, szakmai hozzáértésének bizonyitékaként, sikerre viszi a darabot.

 

Felesége Balogh Erzsi művésznő volt (2008-ban halt meg), aki a Vidám Színpad megalakítása óta tagja a színháznak. A két színész itt a Vidám Színpadon talál egymásra, s vált frigyük egy életre szóló kapcsolattá. Magánéletében Kinga lánya jelentette az egyik kívételt, akivel szívesen mutatkozott újságírók előtt is.

Az ötvenes évek elején is jórészt táncdaléneklésével válik országos ismertségű személlyé, színházi működését, ami számára mindig a fontosabb munka, kevésbé.

1966-ban  Érdemes művész díjat kapott.

 A televizófelvételeknek köszönhetően jelentősebb kupléi, kabarészámai megőrződhettek az utókor számára. 

A Borkostoló kabarészámát a saját szörpjével tálalták, s ez alól a darab "temetése" a kívétel, az utolsó előadás, amikor is a kollégák tréfából igazi borra cserélik ki a szörpöt. Megbántódott, művészi munkájának semmibevételeként értéklete ez a geget.

Általában rosszul viselte a személyét érő, negatív jellegű ugratásokat. Mind a cigányprímás, mind az italos szerepeire hosszú hónapokon keresztül készült, a legnagyobb műgonddal járt el a felkészülést illetően, hogy aztán a közönség hiteles "piás"-ként kacaghasson rajta.

1967 decemberében feleségével és kislányával Kertész Sándor meghívására fellépett, a Torontói Művész Színház 10 éves, jubileumi gálaestjén díszvendégként.

 "A vendégszereplő Kazal László kétségtelenül az élvonalban lévő kabaré-komikusok legjobbja. Kupléi, tréfái sok nevetést csaltak ki a közönségből, és a "Borkostoló" című jelenetének előadása olyan kirobbanó sikert aratott, hogy percekig nem lehetett folytatni az előadást a sok nevetés és tapstól."

 

A kanadai vendégszereplés két év múlva megismétlődik, hatalmas érdeklődés előzi meg a Kazal-Balogh házaspár fellépését. Ez idő alatt, itthon egyre kevesebb szerepet kap. A televizió és film kevéssé foglalkoztatja, leszámítva a kabaré és szilveszteri műsorokat, amelynek elengedhetetlen része élete végéig.

Utoljára, nyilvánosan egy Salamon Bélára emlékező televízióműsorban látható. Elmeséli itt egy kérdésre válaszolva, hogy Salamon Béla szerepét kapta meg egykor, egy darabban a Vidám Színpadon, amikor Sali bácsi kórházba került. Szorongva és nehéz szívvel vállalta a "beugrást", mert szoros baráti kötelék fűzte a nagy komikushoz. Jónéhány előadás ment le az új szereposztás szerint, amikor egy este pizsamában megjelent Salamon Béla, eljátszani a szerepét, amit Kazal aznap a színfalak mögül nézett végig. Óriási taps zárta az esti előadást, Salamon Bélát többször visszatapsolták, azután beballagott az öltözőjébe, felvette a kórházi pizsamát, taxit hívott, elköszönt Kazaltól, sok sikert kívánt az Ő szerepéhez, és visszaindult a kórházba. Még azon az éjszaka meghalt.

Kazal elmeséli ezt a történetet a nézőknek, majd hazamegy a forgatásról és röviddel a forgatás után, követi nagy barátja sorsát, az emlékműsor adását sem éri meg. Elment hát Ő is, a népszerű Kazal László, 1983. május 10-én, 72 éves korában.

Erőteljes személyisége, túláradó jókedve, széles mosolya, örök-kamasz tekintete, esendő kopaszságának nyílt felvállalásával, nyerte meg közönségét fiatalon-idősen egyaránt. Tenkintélyes külseje, elegáns, tiszteletetparancsoló megjelenéssel párosult, és barátságos természetével egészül ki.