Ha Fantomasra gondolunk, akkor Jean Marais  (és Luis de Funes) jut eszünkbe.  

A jóképű, daliás sztár, eszményi nőideál, generációk bálványa Jean-Alfred Villain-Marais (Cherbourg, 1913. december 11. – Cannes, 1998. november 8.) ma lenne 97 éves. Egyszerre volt színész, rendező, író, festő, szobrász, fazekas-keramikus, kaszkadőr és újító. 

 Az első világháború hajnalán született. A nőkhöz való viszonyát egy életre meghatározta az édesanyja. "Lánynak várt. Sokáig a szőke angyal képét őrizte rólam, és én gyerekfejjel ennek az elvárásnak akartam megfelelni." Csak felnőtt fejjel jött rá, hogy valójában kicsoda is az anyja. Egy kleptomániás, börtönviselt életművész, aki hónapokra magára hagyta a gyerekeit, a nagymama gondjára bízva őket. Férjét otthagyva két fiával Párizsban telepedett le. A színház világához vonzódó Marais-nek mindenütt elutasításban volt része, így alkalmi munkákból élt, esténként pedig színdarabokban és filmekben statisztált.

Igazán csak keveseket engedett magához közel. A kevesek közé tartozott egykori nagy szerelme, Michéle Morgan filmszínésznő. "Talán másként alakult volna az életem, ha viszonozza az érzéseimet. Rossz időben találkoztunk. Michéle szerelmes lett leendő férjébe"

 1937-ben.  ismerkedett meg Charles Dullin színiiskolájában Jean Cocteau-val, aki egyszerre volt számára apa és élettárs, mentor és jóbarát (egész életében nyíltan vállalta homoszexualitását, mégpedig olyan időszakban, amikor ez egyáltalán nem volt könnyű). Franciaország művészvilágának egyik legnépszerűbb párosát alkották.

Kapcsolatuk, amely Cocteau 1963-ban bekövetkezett haláláig tartott, Marais-t nemzetközi hírű színésszé, a francia filmművészet egyik oszlopává tette - amihez persze nem csak a vonzó külső és Cocteau támogatása, hanem tehetség is kellett. Első színpadi sikerét Cocteau Oidipus király című darabjában aratta, majd következett a Rettenetes szülők színpadon, majd filmen. Nők millióinak szívét dobogtatta meg mint Ruy Blas a Királyasszony lovagjában (1947.) és Orpheuszként (1949.). 

A közönség  Jean Delannoy 1943-as Örök visszatérésében fedezi fel (itt viseli azt a híres jacquard-mintás pulóvert, amely egy csapásra a francia férfidivat élvonalába emelte), de legendáját az 1945 és 1960 közt forgatott Cocteau-filmek alapozták meg. Ezekben a filmekben valami különös varázs, karizmatikus kisugárzás lengi körül, amelynek furcsamód nem sok köze volt színészi képességeihez.

    

            A kapitány (1960.)                             Monte Cristo grófja (1955.)

Majd úgyszólván egyik pillanatról a másikra eltűnt a mozivászonról. Visszavonulása akár jelkép is lehetne. Annak a francia mozinak a végét jelzi, amely felett a Nouvelle Vague kongatta meg a lélekharangot. A hatvanas évek közepétől részint Alain Delon, részint az ugyancsak kaszkadőr nélkül forgató Belmondo lép majd a helyébe.

Szép lassan kiment a divatból az a színészet, amelyet ő igazán tudott. Ódivatúvá vált az a romantika is, amelyet ő megjelenített.

 

"Kezeidben meztelen kard. A béke kardja. A te kezeid mindig szeretetet és szerelmet  adtak. Gyengédséget, nagylelkűséget, egyszerűséget, eleganciát. 1937-ben megérintettél vele, és én megszülettem. Te teremtettél engem, inkább, mint a szüleim. A te napod árnyékában éltem. Olyan világot tártál elém, amelyben minden ragyogott, minden a barátságról és a szerelemről szólt." A megkapó vallomás egy megbánásokkal teli szövetségnek állít emléket. Azontúl Jean Marais - saját szavaival élve - csak úgy tett, mint aki él.

Haláláig gondozta a Cocteau-örökséget.

Utoljára Bertolucci Lopott szépség című filmjében volt látható, a hóbortos, mindenből kiábrándult, cinikusan bölcs műkritikus szerepében. De már az is olyan volt, mintha egy rég letűnt korszakból tért volna vissza, meglepetésképpen, néhány pillanatra...

Zöldeskék szemeiben nyolcvanon túl is valami szívet melengető fény ragyogott. Mély, napi két doboz Gitanes-on "érlelt" orgánuma mintha mit sem veszített volna a varázsából. Hajdani délceg termetét, cirkuszi akrobatákkal vetekedő fizikai rugalmasságát alig-alig változtatták meg a színpadon, filmen leszolgált évtizedek. Kezeinek megmunkáltsága annál többet árult el javarészt hobbiként gyakorolt hivatásáról. Pártfogója és élettársa, Jean Cocteau után szabadon Jean Marais is a sokirányú művészek útját járta. Utolsó évtizedeit dél-franciaországi magányban töltötte Vallaurisban, nem messze Picasso, Cocteau, Cézanne művésztanyájától. Tevékeny volt mindvégig: kerámiákat készített, festett, megírta emlékiratait. Leginkább a kerámiák nyelvén szeretett kommunikálni a világgal. Az agyagból gyúrt formák szépsége mindennél jobban érdekelte. Huszonöt éven át ő volt az elnöke a francia filmművészek szövetségének is.

Életművét 1996-ban Becsületrenddel, valamint a Művészetek és Irodalom érdemrend parancsnoki fokozatával ismerték el. 1997-ben megrendült az egészsége, két alkalommal is súlyos mellhártyagyulladással kezelték, 1998. november 8-án légzési problémák következtében halt meg egy cannes-i kórházban. Halála megdöbbentette Franciaországot, mert szerették és tisztelték a huszadik század második felének egyik legismertebb francia színészét. Utolsó útjára ezrek kísérték, sírjára bronz portrét állítottak, amely első híres filmje, a Szépség és a szörnyeteg főszerepében ábrázolja.