Mi van ma?

Syd Barrett teljes nevén: Roger Keith Barrett 1946. január 6-án született Cambridge-ben. Az akkoriban éledező pszichedelikus rock legnagyobb hatású úttörője lett, 1965-ben a Pink Floyd kitalálója. Egy zseniális dalszerző, énekes, gitáros. Karrierje csak néhány évig tartott, mielőtt abbahagyta a zenélést és elvonult a nyilvánosság elől.

Barrett iskolai évei alatt ismerkedett meg David Gilmourral, aki gitározni tanítgatta. Apjától kapta első gitárját 14 évesen. (Sok rajongó ebben látja későbbi elmezavarának elsődleges okát, hiszen apja korán elhunyt.)

A '60-as években Cambridge az angol zenei élet egyik kiindulópontja volt. Syd 14 éves kora óta írt dalokat, gitározgatott, így gyorsan kezdett bandákat alapítgatni is. Többnyire családi házukban próbáltak. Roger Waters is feltűnt náluk, akivel nagyon hosszú barátság alakult ki.

Londonba mentek és együtt béreltek lakást. 1965-ben alapítottak elsőként közösen zenekart Abdabs néven. Ekkoriban már szinte teljesen összeállt a Pink Floyd korai felállása: Syd és Roger mellett ugyanis feltűnt Nick Mason dobos és Richard Wright billentyűs.  Syd vezető egyéniség lett, ki meg is osztotta a bandát. 1966-ban változtatták meg a nevüket Barrett javaslatára Pink Floyd Soundra, két nagy blues zenész hatására (Pink Anderson és Floyd Council). Később ebből lett, egyszerűsítve a Pink Floyd. Főleg amerikai R&B dalokat játszottak, de ők pszichedelikus, improvizatív, jazzes rock and roll átiratként, némileg hasonlóan a Beatleshez, némileg pont ellentétes irányba mutatva. Az akkoriban menőnek számító londoni pszichedelikus klubok, köztük az akkor nyíló UFO klub folyamatos vendégei lettek. Saját dalokat is elkezdtek írni, főleg Syd, aki ekkoriban volt igazán elemében.  

1966-ban fedezte fel őket Andrew King és Peter Jenner producer páros, később Joe Boyd (az UFO klub vezetője) segítségével 1967-ben felvehették első kislemezüket, az Arnold Layne-t. A dalt Syd Barrett írta, A dal címszereplője egy transzvesztita, aki szabadidejében ruhaszárító kötelekről lopkodja a női ruhákat és alsóneműket. Roger Waters szerint Arnold Layne egy valós személyre utal, aki Cambridge-ben ugyanilyen dolgokat tett Barrett és Waters anyjának ruháival. Annak ellenére, hogy bekerült a Top 20-ba, a Radio Londont annyira feldühítette a dal transzvesztita témája, hogy még hivatalos betiltása előtt nyilvánosan bizarrnak és eltévelyedettnek minősített.

Második kislemezük a See Emily Play.  A dalt – csakúgy, mint az első kislemezt is – Syd Barrett írta. A dal egy Emily nevű lányról szól, akit Barrett egy erdőben látott meg éjjel, egy átmulatott éjszaka után. A Mojo magazinban megjelent egy képes cikk, ami állítólag az igazi Emilyről szól. Barrett később azt mondta, hogy az erdőben alvós történetet „csak a nyilvánosság miatt” találta ki. Mások szerint a dal ihletője Emily Tacita Young, Kennet második bárójának lánya, az UFO Club „pszichedelikus iskoláslánya”. Az is lehetséges azonban, hogy Emily egy LSD-okozta hallucináció eredménye.

A  harmadikat kislelmezük, az Apples and Oranges  volt a zenekar utolsó kislemeze, melynek felvételében Syd Barrett részt vett. (Tulajdonképpen a zenekar első dalainak nagy részét ő írta.)

Ő volt a látnoka-szerzője  az ugyanebben az évben  megjelenő első nagylemezüknek is, a mára legendássá váló The piper at the gates of dawnnak. A dalszövegek sajátosak – űrről, manókról, madárijesztőkről, biciklikről és mesékről szólnak –, a zene pedig a pszichedelikus rock legjobbjai közé tartozik.

A nagylemezük fevételei 1967 febuárjától júniusáig tartott. Ekkor szokott rá Syd sajnálatosan az LSD-re. Szellemi képességei folyamatosan romlottak. Fokozatosan vette át a szer életében a zene szerepét. A koncerteken nem énekelt, sokszor csak állt és bámult maga elé, egy hangot pengetett vagy gyermeki egyszerűségű dallamokat a koncerteken. A Pink Floyd tagjai ekkor hívták segítségül másodgitárosnak Syd régi barátját David Gilmourt. De Syd nélkül kezdtek fellépni, bár tőle várták a korai sikerekhez hasonló dalokat.

Második lemezük, A Saucerful of Secrets egyik dalát ő írta,  és néhányban játszott is.

De az LSD hatására egyre betegebben kezdett viselkedni. Rövid ideig szanatóriumban is volt. Néhány alkalommal öten léptek fel, de Barrett csak ritkán volt hajlandó játszani, így Gilmournak kellett énekelnie. A dolog nem működött, úgyhogy 1968 januárjában, útban az egyik fellépésre úgy döntöttek, hogy nem mennek el Sydért. Azt akarták, hogy Barret továbbra is írjon dalokat, de ne lépjen fel velük. Áprilisban bejelentették, hogy Syd Barrett többé nem tagja a Pink Floydnak.

Syd nem adta fel a zenélést egykönnyen. Nekiállt szólólemezt rögzíteni, ami sokszor kudarcba fulladó stúdiózást jelentett. Állítólag közben szokott le a kábítószerekről. De a Pink Floyd és főleg David Gilmour és a Soft Machine tagjainak segítsége nélkül ez a lemez sohasem készülhetett volna el. 

1969-ben jelent meg első szólólemeze Madcap Laughs címmel. Hamiskás, folkos, beteg dalok vannak rajta.  Az album Barrett lelkiállapotáról tanúskodik. Ezen az első szóló lemezén mégis van legalább egy zseniális dal: Dark Globe . Akusztikus gitárral énekli el saját elmeháborodását. Egyszerre félelmetes és zseniális.

Gyengécske szólólemezt is kiadott Barrett címmel. A producer Gilmour volt, ő basszusgitározott is, a billentyűs hangszereken Richard Wright, a dobokon pedig  Jerry Shirley játszott.

1968 és 1972 között Barrett nagyon kevés fellépést vállalt el.  1970. június 6-án, a londoni Olympia Exhibition Hallban  Gilmour és Shirley kísérte. Négy dalt adtak elő alig fél óra alatt, a rossz beállítás miatt pedig az éneket alig lehetett hallani. A negyedik dal végén Barrett váratlanul, de udvariasan letette gitárját és elment.

Utolsó fellépése a BBC rádión 1971. február 16-án volt. Három dalt játszott el, mindhármat a Barrettről. Ekkor már nem igazán érdekelte, hogy új dalokat vegyen fel, a koncertezés pedig még ennél is kevésbé. 

 Az 1975-ös   Pink Floyd-album - Wish you were here - tisztelgés Syd Barrett előtt. Mikor a Pink Floyd a neki szánt Shine On You Crazy Diamond című dalt vette fel, Syd bement a stúdióba. Egyesek szerint ő is játszott a számokban, mások szerint viszont csak ült, teázgatott és beszélgetett a fiúkkal. Nem olyan volt mint az igazi "őrült gyémánt". "

Syd meghívás nélkül jött, kopasz volt (a szemöldökét is leborotválta) és kövér, még az együttes sem ismerte fel. Jerry Shirley azt hitte, hogy egy Krisna-hívő. A többiek majdnem sírtak; Waters később bizalmasan elmondta, hogy elsírta magát. Eljátszottak neki egy dalt, de miután befejezték, Barrett egy szót sem szólt. Amikor valaki megkérte őket, hogy játsszák el megint, Barrett csak annyit mondott: minek játszanák el, hiszen az előbb már hallották. Utána eljátszották a Wish You Were Here-t is, és megkérdezték Barrettet, mit gondol a dalról. Azt mondta: Kicsit réginek hangzik. Barrett megkérdezte, miben segítsen a többieknek, mert éppen ráért. A látogatás hatására Wright a See Emily Play refrénjének egy változatát játszotta az album utolsó másodperceiben. Barrett kiment sétálni és soha többé nem ment vissza. Alakja még 1979-ben a The Wall című albumon is felbukkant néhány dalban, meg a magába zárkózó főhős egyes vonásaiban.

Bár a nyilvánosság a hetvenes évek közepétől kezdve teljesen szem elől tévesztette Barrettet, a zenei életben még sokáig érezni lehetett zsenialitásának hatását. A korai pszichedelikus előadók mindig is nyíltan és büszkén vallották, hogy zenéjüket Barrett munkássága inspirálta. Talán eltűnésének is köszönhető, hogy személye köré az évek során valóságos kultusz épült: bár pontos hollétét senki sem ismerte, kiadatlan munkáiból 1989-ben Opel címmel jelent meg válogatás, majd 2004-ben egy, a BBC számára 1971-ben rögzített élő felvételt is piacra került.

Barrett  a család által felkért szóvívő szerint. 2006. július 7-én, nagyon csöndes, nyugodt körülmények között távozott Az akkor 60 éves zenész évtizedek óta visszavonultan, édesanyjával élt.

A gitáros-énekes-szerző-költőt, aki, miután kikerült a rock körforgásából elsősorban a festészetnek élt visszavonult magányában, mindenki szegénynek hitte, mivel szinte aszkéta életet élt családja cambridge-i házában. Halála után derült csak ki, hogy  végrendeletében 1,7 millió dollár sorsáról rendelkezett. Syd közel félmilliót hagyott fivérére, Alanre, három további rokonára fejenként 275 ezret. Breen, aki a művészt élete utolsó szakaszában ápolta, részesült a cambridge-i ház eladásából, valamint Syd ingóságainak elárverezéséből is. A hagyatéki iratokból az is kiderül, hogy miután Syd elmeállapota utolsó éveiben tovább romlott, egy brit törvény Alant hatalmazta fel a végrendelet jóváhagyásával.