40 esztendővel ezelőtt halt meg Igor Stravinsky orosz zeneszerző, akit sokan a 20. század egyik legnagyobb hatású zeneszerzőjének tartanak. Műveiért szerzett elismerései mellett, zongoristaként és karmesterként is nagy hírnévre tett szert műveinek premierjein nyújtott teljesítményével.

Hosszú és termékeny életműve ellentmondásokban és meglepetésekben gazdag. Fiatalkori kompozícióiban — amelyekkel világhírét megalapozta — az orosz népi dallamok és táncok inspirálták, ezekből alakította ki karakterisztikus, szabad ritmikáját, szigorú dallamvonalait, politonalitását és a hangzás brutális újszerűségét. A későromantikától elfásult, az impresszionizmus mesterkéltségeibe belefáradt közönség erre az új hangra készségesen és elragadtatva reagált. A Stravinsky-művek körül támadt szenvedélyes polémia csak fokozta az érdeklődést e művek megismerése iránt.

Stravinsky (eredeti orosz nevének kiejtés szerinti átírása Igor Fjodorovics Sztravinszkij) 1882. június 17-én Pétervár külvárosában, Oranienbaumban született. Apja a pétervári operaház vezető basszistája volt, de fiát jogásznak szánta. Stravinsky kötelességszerűen végzett jogi tanulmányai mellett tanult zenét: előbb zongorát, majd zeneelméletet, végül Rimszkij-Korszakovnál hangszerelést. 1906-ban befejezte a jogi egyetemet és nyomban hátat is fordított ennek a tudománynak. Megírta I. szimfóniáját , valamint A faun és a pásztorlány című zenekari dalciklusát, Puskin költeményeire (1906—1907.)  . Mindkét korai kompozícióját be is mutatták Pétervárott.

A következő évben írta a Tüzijátékot . A kompozíciót szerzője meglepetésnek szánta Rimszkij-Korszakov leánya esküvőjére. A meglepetés azonban nem sikerült, mert a mester meghalt, mielőtt a kéziratot megkapta volna Stravinsky ekkor kezdődő neoprimitív alkotói korszakának ígéretes előhangját. 1909-ben Pétervárott mutatták be.

Ekkor figyelt fel tehetségére a nemrég alakult  Monte Carloi székhelyű Orosz Balett (Párizsban két évtizeden át (1909-1929) a modern balett vezető szerepét betöltő együttes, nemcsak Európára, de az egész világra nagy hatást tett) vezetője Szergej Gyagilev, és  kompozíciót kért tőle együttese számára. E megbízás eredményeképpen jött létre Stravinsky három fiatalkori remekműve: A tűzmadár (L'Oiseau de feu, 1910.), a Petruska (1911.) és a Tavaszi áldozat (Le sacre du printemps, 1913.).

1910-ben Párizsban mutatták be a darabot, és ezzel a fiatal zeneszerző nyomban világhírű lett. Egy évvel később Stravinsky a balett zenéjéből zenekari szvittet komponált. A szvit-változatból részletet, a Bölcsődalt (Lullaby) és a Záró Himnuszt (Final Hymn) hallhatjuk, melyet a szerző dirigál:

A Petruskát (1911.) szerzője zenekarral kísért zongoradarabnak szánta, ebben a formában kívánta megörökíteni az orosz népmesék tragikus figuráját. Gyagilev azt tanácsolta Stravinskynak, írjon ebből az anyagból táncjátékot. Elgondolása szerencsés volt; a darab az 1911-es párizsi bemutatón olyan nagy sikert aratott, hogy szerzője — akit a Tűzmadár bemutatóján már felfedezett a világ — hosszú időre irányt szabott az új európai zene stílusának.

A Tavaszi áldozat (Le sacre du printemps, 1913.) premierje a zene által megosztott közönség soraiban hatalmas zavargást váltott ki, átalakította a jövendő zeneszerzők ritmusszerkezetről alkotott képét, és egy elképzelt ősi Oroszország pogány szertartásairól alkotott víziója máig elbűvöli a hallgatóit.

Az alig harminc esztendős zeneszerző meghódította a világot. 1914-ben Svájcban telepedett le, 1920-tól Franciaországban élt. Egyidejűleg megkezdte nemzetközi pályafutását mint karmester — saját műveinek interpretátora — is.

Sikere tetőpontján a zeneszerző gyökeresen szakított az önmaga által teremtett hagyományokkal, a neoprimitivizmussal és annak orosz népi kapcsolataival.

Elhatározta, hogy a továbbiakban távol tartja magát minden zenén kívüli asszociációtól, műveit nagyobb alkotói ökonómiával, kevesebb eszközzel, tisztább körvonalakkal formálja meg. A 1920-as években a neoklasszicizmus felé fordult. Ekkor készült művei inkább hagyományos zenei formákat alkalmaztak, és nem ritkán korábbi zeneszerzőknek – mint J. S. Bach, Verdi és Csajkovszkij – állítottak tiszteletet.

Ennek a stílusváltásnak első eredménye A katona története (1918.) című operája, ezt követi a Pulcinella (1919.) című balett,

majd a Szimfóniák fúvóshangszerekre (1920.). Az ötletszerű ritmusképletek helyébe a barokk concertók  egyenletes lüktetése, az idegborzoló hangtömegek helyébe a zenei szövet átlátszó rendezettsége, a gazdaságos hangszerelés került.

A szenzáció, a kritika megoszló véleménye és ennek következménye, az általános érdeklődés ezúttal sem maradt el. Stravinsky neoklasszikus korszakának kimagasló alkotásai : az énekkarra és zenekarra írt Zsoltárszimfónia (1930.) , Oedipus Rex (1927.) diadallal állták meg egy viharos emberöltő próbáját, és ma már a „klasszikusok” között a helyük.

A második világháború kitörése után Stravinsky átköltözött az Egyesült Államokba. 1939-ben a Harward Egyetemen tanított, majd Hollywoodban telepedett le.

Neoklasszikus periódusának végén a The Rake's Progress című opera áll, 1951-ben.

A továbbiak során a hetven éves Stravinsky ismét új utat keresett, és ezt a tizenkétfokúság praxisában találta meg, amely utoljára a szerializmushoz vezetett. Zenei testamentumaként e részben emocionális, részben logikai bravúrra alapozott műveit hagyta az utókorra a csaknem kilencvenéves mester.

1962-ben hatalmas sikerrel vendégszerepelt a Szovjetunióban. Nyolcvanadik születésnapját világszerte reprezentatív keretek között ünnepelték, számos művészi és társadalmi kitüntetéssel tisztelték meg. Stravinsky nyolcvankilenc éves korában, 1971. április 6-án halt meg New Yorkban.