Mi van ma?

A világirodalom egyik legnagyobb alakja, a lélektani regény mestere Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij 1821. november 11-én második gyermekként született Moszkvában. Heten voltak testvérek. Az apja egy szegénykórház fösvény és goromba orvosa volt,  anyja Marija Nyecsajeva romantikus ábrándozó nő, akit a férje állandó féltékenységgel üldözött. 1837-ben tüdővészben meghalt anyja, és ekkor a család is széthullott.

1837 májusában az apa úgy döntött, hogy két legidősebb fiát a Hadmérnöki Intézetbe küldi, így került Fjodor Mihajlovics Szentpétervárra.

Itt érkezik el hozzá apjának halálhíre, akit vidéki birtokán kegyetlenkedései miatt jobbágyai agyonvertek. Nem sokkal e lelki megrázkódtatás után epilepsziás tünetek jelentkeznek Dosztojevszkijen, s e betegség élete végéig elkíséri.

1841-ben tisztté avatták, 1843-ban elvégezve az intézetet mérnökhadnagy lett. Az iskolaévek alatt rengeteget tivornyázott, szórta a pénzt, kölcsönöket vett fel, a tékozló fiú életét élte. Első munkája (Balzac Eugenie Grandet-jének fordítása) megjelenése után lemondott állásáról, és romantikus olvasmányai hatására írni kezdett.

A Pétervárott írt A szegény emberek című levélregény kézirata Bjelinszkijre, az akkori orosz irodalom nagy tekintélyű kritikusára is nagy hatást gyakorolt és néhány hónappal később meg is jelent.

A hasonmással (1946.) a kettéhasadt lelkű hőseinek sorát nyitja meg. Akárcsak Gogol Köpönyege -, a városi kisember szorongásairól, elnyomottságáról és kitörésvágyáról beszél. A bizarrul megkettőzött Goljadkin őse a 20. század sok regényhősének - az írói képzelet megkettőzi a "hőst": az egyik a szerencsétlen kishivatalnok, a másik a sikeres ember pénzzel, életkedvvel, beteljesült szerelemmel, kitüntetésekkel

Az 1849-es esztendő derékba töri Dosztojevszkij irodalmi pályáját: mint az utópikus szocializmus eszméit hirdető, cárellenes Petrasevszkij kör tagját letartóztatják, golyó általi halálra ítélik. A vesztőhelyen, az utolsó pillanatban kapott kegyelmet, így nem a halál, hanem "csak” szibériai száműzetés várt rá. Négy év kényszermunkára (1850-54.) kerül az omszki erődbe. Ez a kegyetlen ceremónia és a kényszermunka testi-lelki megpróbáltatásai súlyosbítják idegbetegségét.

1855-ig Szemipalatyinszkban teljesített katonai szolgálatot. 1857-ben megházasodott, majd feleségével (Maria Iszajeva) együtt 1859-ben visszatért Pétervárra. (A házasság boldogtalan  volt, az asszony 1864-ben meghalt.) A börtönélmények írói és gondolkodói pályáján is nyomot hagytak, és szenvedései következményeként mélyen hívő emberré vált, aki tiszteli a fennálló rendet, s az egyszerű emberek messiási küldetésében hisz.

A Megalázottak és megszomorítottak (1861.) című regényében megteremti saját képmására nagy gonosz hőseinek elődjét, Valkovszkij herceget.  A kényszermunka időszakának megrendítő tapasztalataiból építkezik a  Feljegyzések a holtak házából. (1860-64.). E sikerek indították el nyugat-európai körútjára Angliába, Franciaországba, Németországba és Itáliába.

Anyagi gondjai rulettszenvedélye miatt is fokozódnak, s idegi zaklatottsága felerősödik. Kölcsönökre szorul, s a kiadókat ostromolja előlegért. De magánélete sem szerencsés: első felesége valósággal gyűlöli, míg a rendkívül értelmes, de egzaltált nagy szerelme, Polina Szuszlova elhagyja.

Az 1864-ben írt  Feljegyzések az egérlyukból a tudathasadásos hős belső monológjait rögzíti. Az odúlakó kishivatalnoknak sikerült meteremteni a viszonylagos anyagi függetlenségét, bebújhatott a maga kuckójába, és onnan öltögethette nyelvét az egész világra. Hatása nagy követőkre talál Kafka, Camus és Sartre művészetében.

Hamarosan megszületik az a mű, amely a több szálú cselekmény mellett egyetlen gondolatot állít a középpontba, amely párbeszédekbe oldotta fel a Feljegyzések nyomasztó atmoszféráját. Ez az első, minden szempontból érett nagyregénye, a  Bűn és bűnhődés (1866.). Mintegy másfél évtizedig érlelődött benne az értelmiségi bűnöző figurája. Tulajdonképpen detektívregény, de a műfaj legnemesebb irodalmi értelmében. Három kérdés foglalkoztatja az olvasót: el meri-e követni Raszkolnyikov a gyilkosságot, tulajdonképpen miért ölt, s lesz-e elegendő belső ereje a megújul shoz és újjászületéshez.

A játékosban (1866.) a sorsot kihívó lélek kínja és nyomorúsága köszön vissza a beteges játékszenvedélytől és szerelmi érzülettől túlfűtött mű lapjairól.

1867-ben újra megnősül. Második felesége egykori titkárnője, Anna Grigorjevna Sznyitkina lesz  aki viszonylag elfogadható feltételeket teremt számára az alkotómunkához.

A félkegyelmű (1968.) regényének központi kérdése: vajon a tökéletes jóság, a krisztusi szeretet meg tudja-e menteni a velejéig romlott, pénz- és kéjsóvárgástól, a tomboló indulatoktól és önzéstől szenvedő világot. Miskin herceg alakjában a eszményi szépségű embert akarta megteremteni. Mivel a világban tökéletes embert nem talált, Krisztus tulajdonságaival ruházta fel. A világ azonban félkegyelműnek, idiótának tartja, mert tisztaságával, naivitásával és betegségével - epilektikus rohamok gyötrik, mint az írót - sokszor komikusan hat. Azonban mégis nagyon nagy hatással van az emberekre, kizökkenti őket megszokott életformájukból, gondolkodásmódjukból.

Az Ördögök (1871-72.) egy Európa-szerte szenzációt keltő politikai per adja a cselekményét. 1869-ben egy Nyecsajev nevű diák és anarchista csoportjának tagjai megölték egyik társukat, mert ki akart lépni az egyre szélsőségesebb szervezetből. Ez az eset nagy visszhangra talált egész Európában, és igazolta Dosztojevszkij aggodalmait a forrongó Oroszországot fenyegető sötét jövővel kapcsolatban. A mű detektívsztoriból az orosz értelmiség tragédiájává növekedik. Főhőse Nyikolaj Sztavrogin: a szép, okos, büszke, de kétségek közt vergődő ifjú, aki unalmában túllép minden határt, élvezi gaztetteit, és később hiába vezekelne, összeomlik alattuk. A kisvárosi miliőben játszódó regény összes többé-kevésbé komikus szereplőjében él egy-egy végzetes eszme, melyet ő  fölerősít bennük.

A mit sem sejtő áldozatait hálójában tartó eszmének a hőse lép elénk A kamaszban. (1875.) Egy ifjú önvallomása, aki nem tud különbséget tenni lényeges és lényegtelen között.

A 70-es évek végétől, akárcsak előtte Gogolt, Dosztojevszkijt is egyre inkább messianisztikus küldetéstudat keríti hatalmába: a Krisztust megtagadó nyugati civilizációval szemben Oroszország elhivatottságát hangoztatja az egyetemes kereszténység terjesztésében. Mindezt publicisztikája, a híres Puskin-beszéd, s a fivérével közösen kiadott folyóirat is tanúsítja. Ez a fajta tételes gondolkodás azonban idegen regényeitől, így az utolsó nagy műtől, a Karamazov testvérektől is.

1870-es évek végén még sikerült befejeznie A Karamazov testvéreket (1879-80.). Apagyilkosság áll a mű középpontjában. A három Karamazov testvér már képtelen tisztelni az apjukat, aki egyszerre félelmetes, szánni való és nevetséges. Hogyan is lehetne tisztelni egy olyan apát, aki kegyetlen, közönséges, durva lelkű, minden pénzét eltékozolja, soha nem törődött gyermekeivel, és most jogos örökrészüket sem akarja kiadni? Az öreg Karamazovot egy éjszaka valaki meggyilkolja. Ki követte el a gyilkosságot, ki a felelős?

Az író terve szerint egy második kötettel lett volna teljes ez az enciklopédikus mű. Ám így is egyértelműen kijelenthető: Dosztojevszkij teljes életműve, gondolatvilága benne van a regényben, mely az egyik legerősebb, legszuggesztívabb erejű a világirodalomban. Olvasható érdekfeszítő bűnügyi történetként, de az igazi mélysége a szereplők gondolatvilágában, eszméiben, vitáiban, eszmefuttatásaiban van.

Dosztojevszkij néhány hónappal a regény megjelenése után, 1881. február 9-én meghalt.

Temetése február 12-én egyike volt azoknak az orosz eseményeknek, amelyekről még sokáig beszélt a nép. Százezer ember állt tömött, eleven sövényt azon az útvonalon, amerre Dosztojevszkij koporsója elhaladt.