Mi van ma?

Edith Piaf eredeti nevén: (Édith Giovanna Gassion)  95 évvel ezelőtt 1915. december 19-én született Párizsban (meghalt: 1963. október 11.- Grasse). A francia zászló mellett ő Franciaország egyik jelképe.

Szörnyű gyermekkora volt, születése után anyja rögtön elhagyta, rengeteget éhezett és szaruhártyagyulladás következtében két évre elvesztette látását is.

Felgyógyulása után együtt „dolgozott” apjával – elõbb cirkuszokban, majd az utcán. Gassion bíztatta elsőként az éneklésre: kígyóember-mutatványa után Edith dalai következtek, meg persze a tányérozás, hiszen ebből éltek. Apja jónéhányszor megpofozta, de a maga módján azért szerette lányát. Babát vett neki, hálás volt, amikor lázasan is fellépett és nagyon büszke, amikor 1932-ben megszületett unokája, Marcelle. Edith 17 éves volt, az apa, Louis Dupont 18. A gyereket kétévesen elvitte az agyhártyagyulladás. A szerelemnek is vége szakadt. „A szerelem mindig elmenekült tőlem” – mondta később Piaf.

A temetés után az elkeseredett Edith ismét Párizs utcáin énekelt. 1935 októberében itt hallotta meg Louis Leplée, a Gerny’s kabaré igazgatója. Tőle kapta a testre szabott művésznevét, a Piafot, amely a párizsi argóban Verebet jelent.

Ő szerződteti, megtanítja, hogyan tartsa magát a színpadon, repertoárt állít össze a számára, kitalálja neki a rövid, fekete ruhát. Az első estén Maurice Chevalier Chevalier elismerően kiáltott fel: Tud a kicsike!  Ezt Piaf élete legkedvesebb bókjának tartotta, pedig pályája során nem akármilyeneket kapott.

 Az alig 150 centis, 40 kilós, égő tekintetű, kezével, arcával jellegzetesen gesztikuláló énekesnő egy háromperces sanzonba annyi érzelmet sűrített, mint előtte és utána senki más. Louis Leplée 1936. áprilisi meggyilkolása borzasztóan megviselte, ráadásul Piafnak a bűnrészesség gyanúja ellen is védekeznie kellett. A mocskolódó újságcikkek hatására karrierje megtorpant, külvárosi mozikban énekelt, majd - nagyon kevés pénzért - Nizzába szerződött. 

Újra az utcán kötött volna ki, ha nem siet segítségére Raymond Asso költõ. Három évig tanította, szép sanzonokat írt neki és kiharcolta első revüszínházi fellépését. Bemutatta Marguerite Monot-nak, aki aztán olyan örökzöld Piaf-slágereket szerzett, mint a Mylord. Akkoriban  találkozott Jean Cocteau-val is, aki  1940-ben neki írta A közönyös szépfiú című darabját. Cocteau-val életük végéig jó barátok voltak. (A sors iróniája, hogy mindketten ugyanazon a napon - 1963. október 11-én – haltak meg, csakhogy az író 74 éves volt, míg Piaf a 48-at sem töltötte be.) 

1941-ben játszotta első filmszerepét: tetszett neki a forgatás és sajnálta, hogy az éneklés mellett erre a művészeti ágra nincs több ideje. Párizs német megszállása idején is rendszeresen fellépett: nemcsak énekelt a katonáknak, de hamis papírokat is szerzett nekik. A hadifoglyok árváinak megsegítésére gálaestet szervezett. 

1944-ben a párizsi Moulin Rouge-ban énekelt először felfedezettjével, Yves Montand-nal, akinek rengeteget segített. Később ott volt Charles Aznavour és Gilbert Bécaud pályájának indulásakor is.

1947 novemberében lépett fel elõször New Yorkban. A közönség egy vidám és elegáns francia énekesnőre számított. És megjelent Piaf egyszerű fekete ruhában, komoly, sőt komor, az élet sötét oldaláról szóló sanzonokkal. A várt siker elmaradt, s ő kishíján hazamenekült. De barátai, köztük Marlene Dietrich, lebeszélték róla. Jól tették, hiszen az amerikai közönség hamarosan éppúgy imádta, mint az európai. La vie en rose – A rózsaszínű élet című sanzonjáról (zenéjét és szövegét is Piaf írta) mulatót neveztek el a Broadway-n. Ilyesmivel kevesen dicsekedhetnek. Esténként lelkes ünneplést és magas sztárgázsit kapott.

Sok szeretetet kapott rajongóitól és az újabb nagy szerelem sem váratott magára. 

Élete férfiját, Marcel Cerdan bokszvilágbajnokot 1947-ben ismerte meg.  Két évnyi felhőtlen boldogságuk tragikusan, a fellegekben ért véget: Cerdan kedvese New York-i fellépésére repült 1949 októberében, amikor gépe lezuhant. Piaf fájdalmára először a spiritizmusban keresett gyógyírt: három éven át minden este asztalt táncoltatott és szerelme szellemét idézte. A remélt eredmény elmaradt, ezért az italhoz menekült, és többé nem tudott lemondani róla. A helyzetet súlyosbította, hogy ekkoriban több súlyos autóbaleset érte, s fájdalmai enyhítésére a kórházban morfiumot kapott, melyre szintén fokozatosan rászokott.

Szerencsére újra megjelent életében a szerelem, s 1952 nyarán egy New York-i francia templomban feleségül ment Jacques Pils sanzonénekeshez. Esküvői tanúja Marlene Dietrich volt. Nászútjuk egyetlen óriási turné volt: New York, Hollywood, San Francisco, Las Vegas, Miami. Négy évvel később a házaspár elvált, Piaf szerint azért, mert pályafutásukat nem tudták „párhuzamos vágányra terelni”. De jó barátok maradtak.

 Az 50-es évek közepére Piaf egészsége nagyon megromlott. Régi, gyerekként szerzett reumája kiújult. Folyamatosan vidította és fűtötte magát - itallal meg kábítószerrel. Ráadásul ilyen állapotban is képes volt volán mögé ülni. Újabb súlyos baleseteket szenvedett, sérülései miatt operálni kellett az arcát és a kezeit. Az elvonókúrák semmit nem használtak: egyedül az éneklés segített. Orvosai tilalma ellenére rendszeresen fellépett, a New York-i Carnegie Hallban és a Waldorf Astoriában épp oly sikert aratva, mint a párizsi Olympia színpadán vagy Stockholm legnagyobb zenés színházában. Előfordult, hogy éneklés közben többször összeesett. Öngyilkos turnéként emlegetik vidéki fellépés-sorozatát, melyre 1963 októberében indult, nem törődve betegségével. Párizsba visszatérve azonnal kórházba kellett mennie, és egymást után többször megműtötték. A szomorú diagnózis: rák, áttétekkel.

Egy 27 éves görög származású fiatalember, Thépohanis Lamboukas minden nap meglátogatta Piafot a klinikán. Hamarosan egymásba szerettek. 1962 október elején összeházasodtak. 1963-ban még volt néhány közös fellépésük. Edith Piaf március végén lépett fel utoljára, majd a dél-franciaországi hegyekben lévõ Maugins-be vonult vissza ifjú férjével. Utolsó heteit Plascassier-ben töltötte, természetesen Théo társaságában. 1963. október 11-én halt meg. Három nappal később több mint negyvenezren kísérték utolsó útjára a párizsi Pére Lachaise-temetőben.  

 Yves Montand írta róla:
„Amikor meghalt, a betegágya mellett lehettem. Nem, nem jó a szó: nem meghalt, ez a kis nő egyszerűen elfogyott. Mint a gyertya. A szemét kellett látni, és az ember mást nem is nézett rajta.”