Rainer Maria Rilke (Prága, 1875. december 4. – Montreux, Valmont 1926. december 29.) költészete egyedi a világirodalomban:  szinte gyermeki naivitás, nőies lágyság és szelídség, a szegények iránti keresztényi részvét jellemezte. Az élet és halál, az öröm és bánat, a valóság és a képzelet nagy egységének összképe ez az életmű.

Rilke elődei német nemesemberek és cseh módos polgárok voltak. Szülei katonai pályára szánták, a gyenge fizikumú, érzékeny fiú azonban nem bírta a kadétiskola vakfegyelmét, és abbahagyta tanulmányait. A linzi kereskedelmi akadémián, majd a prágai egyetemen tanult tovább, ahol jogot, filozófiát és irodalomtörténetet hallgatott. Németül és csehül egyformán tudott, majd nyugati öntudattal úgy megtanult franciául, hogy mind a három nyelven írt versben is, prózában is. Azután szláv öntudattal sajátjának akarta tudni az orosz nyelvet is. Hódolattal vendégeskedett Tolsztojnál, majd idővel néhány évig a „szobrászok szobrászánál”, Rodinnél volt titkár.

Korai versei még a századvégi dekadencia közérzetét variálták a szecesszió német változatának, a jugendstil jegyében

Szecessziós a dekorációja, dekadens a halálerotikája az Ének Rilke Kristóf zászlós szerelméről és haláláról című líraian dallamos és ritmikus kis próza-románcának is, amelyet 1899-ben egyetlen éjszaka alatt írt, de csak 1906-ban publikált, és ekkor valóságos bestseller-sikert aratott vele.

Oroszországi élményei nyomán írta az Imádságoskönyv (1905) verseit, amelyek egy orosz szerzetes imáinak, himnuszainak képében Istenről, a szegénységről, a halálról vallanak. Már itt feltűnik a később gyakran visszatérő rilkei motívum: az élethez természetesen és szervesen hozzátartozik a halál, de kinek-kinek a maga halála, amitől a modern kor megfosztja az embert. Mint az életét, úgy a halálát is tömegesíti, nivellálja. 

1902-ben, majd bővítve 1906-ban jelent meg a Képek könyve című kötete, amelyben a versek már már a lét egészéről vallanak. A dolgok lényegének megragadására irányuló erőfeszítést Rilke Rodintől tanulta. Megtanult mellette  másképp „látni”: behatolni a látható dolgok mélyére és ott feltárni, megragadni láthatatlan lényegüket. Úgy akart eljárni költőként, ahogy a szobrász Rodin és általában a modern képzőművészet: tiszta formát, dolgokat létrehozni, amelyeknek lelkük van.

KÖSZÖNTŐ

Akárki vagy: esténként lépj elő
szobádból, hol mindent megért az agy;
túlról házad a messzeségbe nő:
akárki vagy.
Alig hagyja el megfáradt szemed
az otthonod elhasznált küszöbét,
fekete fát emel képzeleted:
magában áll és háttere az ég.
S világot alkottál. És óriás,
akár a szó, amely a csöndben érett.
S akaratod amint tudtára ébred,
elválik szemedtől a látomás...

Első nagy Rilke-kötet, az Új versek (1907) ún. dologi (tárgyias) verseket tartalmaz. A tárgyak beleélés útján történő verssé formálása, rejtett szellemük előhívása azt láttatja, amit Rilke lát meg bennük, ez pedig valamiféle transzcendens értelem keresése, annak a határtalanságnak a kutatása, amely a dolgok mélyén megnyílik. A titokzatos mélységű versalkotó dolgok egyaránt lehetnek állatok: A párduc, mitológiai alakok: Orfeusz, Eurüdiké, Hermész,, jelképes helyszínek: Körhinta vagy időtől és személytől független emberi szerepek és sorsok: A gyermekkor, A költő, képzőművészeti alkotások: Archaikus Apolló-torzó A rejtett összefüggések sejtelmét leginkább a zenei képzeteket keltő, kábítóan pazar rímek hordozzák.

ARCHAIKUSAPOLLÓ-TORZÓ

Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene.

Különben csak torzult és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

s nem törnék át mindenütt busa fények,
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

Tóth Árpád fordítása

Duinói elégiák (1923) két darabja már 1911/12 telén elkészült a duinói kastélyban, de az összesen tíz elégiából hatot 1922 februárjában egy hét leforgása alatt írt meg muzot-i magányában. Nem könnyű olvasmány. Metafizikai régiókig hatoló versek ezek, melyek szerint a dolgok láthatatlan lényegét kell újrateremtenie a művésznek, mert befelé vezet az út, az igaz értékek feltárásához, önnön költői személyiségünk és küldetésünk elmélyítése felé.

ELSŐ ELÉGIA

 

Hogyha kiáltanék, ki hallana engem
az angyalok rendjéből? és ha netán a szívére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más,
mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy
összetiporjon. Iszonyú minden angyal.
Így visszafogom magamat, elnyelve sötét zokogásom
hívó szavait. Ki volna az hát,
aki kellene nékünk? Angyal nem, nem is ember,
és a fülelő állatok észreveszik már,
hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon
a megfejtett világban. Mienk marad tán
valamely fa a dombon, hogy naponta
viszontlássuk, mienk maradhat a tegnapi utca,
egy-egy szokás hűsége, mely megmakacsolta magát,
megtetszett neki nálunk és nem ment, s itt maradt.
Ó, és az éj, az éj, ha világűrrel teli szél
perzseli arcunk - kié is nem marad ő, az áhitott,
a lágyan józanitó, a magányos szívre
fáradtan várakozó. Könnyebb-e ő a szeretőknek?
Ó, egymással ők csak sorsukat fedik el.
Még nem tudod? Dobd ki karodból az űrt,
vágd a lélegzésre való terekhez, tán a madárhad
bensőbb lebegéssel érzi a tágasabb levegőt.

(részlet)

Az angyalok Rilkénél is bennünket képviselnek, megmutatják igaz valónkat, a világba vetettségben. Vagy annak ellenére.

A Szonettek Orpheuszhoz (1923) ötvenöt darabja szintén 1922 februárjában született. Nehezen megközelíthető, metafizikai régiókig hatoló versek ezek is, amelyek az újra felfedezett Hölderlin hatásáról tanúskodnak, és ódaian eksztatikus hevülettel vallanak a költészet világmegváltó erejéről. Azt sugallják, hogy a dolgok elvesztették a lelküket, és a költő küldetése az, hogy beléjük költözve visszaadja nekik isteni végtelenségüket, hogy „láthatatlanul” újrateremtse lényegüket. Ember és világ ilyen egymásba olvadása eltünteti élet és halál ellentétét is. Orpheusz, a költő-ember jelképeként, nemcsak az életet, a világ dolgait teremti újjá, hanem a halál birodalmát is. A himnikus elégiák ciklikus szerkezete, a szonettek váltakozóan szigorú vagy laza formája és főleg a versek képi világa többet elárul a költői mondanivalóról, mint maga a nehezen követhető gondolatmenet.

Lírai téren a német esztétizmus általa jutott a legmesszebbre, és az utókor szemében az ő költői útja bizonyult leginkább és legtovább irányadó példának.

Alighanem legszebb drámájából - A fehér hercegnő - Illés Márton írt operát, melyet az idén mutattak be a 12. Müncheni Biennálén

Tanulmányai közül kimagaslik a „Rodin"-ról szóló művészi arckép, amelynél jobbat mindmáig sem írtak a nagy szobrászról.

Prózai művei közt fontosak a vallomásokkal teljes útirajzok, főleg az olasz és orosz tájakon, az ottani emberekkel való találkozásokon át kibontakozó világkép.

Regényei közül legfontosabb a párizsi élmények ihlette  Malte Laurids Brigge feljegyzései (1910) című szabálytalan, formabontó regény, amely egy arisztokrata származású fiatal dán költő párizsi helyszínekhez kötődő lelki-szellemi reflexióit és emlékezéseit tartalmazza fiktív naplószerű feljegyzések formájában.

Rilke nem kifelé, a hagyományok, a közösség, a mítosz felé kereste a kiutat a századforduló értékválságából, mint Stefan George vagy Hofmannsthal, hanem befelé , önnön költői személyiségének és küldetésének elmélyítése felé.  

Rilke és Rodin