Mi van ma?

Rainer Maria Rilke (Prága, 1875. december 4. – Montreux, Valmont 1926. december 29.) költészete egyedi a világirodalomban:  szinte gyermeki naivitás, nőies lágyság és szelídség, a szegények iránti keresztényi részvét jellemezte. Az élet és halál, az öröm és bánat, a valóság és a képzelet nagy egységének összképe ez az életmű.

Rilke elődei német nemesemberek és cseh módos polgárok voltak. Szülei katonai pályára szánták, a gyenge fizikumú, érzékeny fiú azonban nem bírta a kadétiskola vakfegyelmét, és abbahagyta tanulmányait. A linzi kereskedelmi akadémián, majd a prágai egyetemen tanult tovább, ahol jogot, filozófiát és irodalomtörténetet hallgatott. Németül és csehül egyformán tudott, majd nyugati öntudattal úgy megtanult franciául, hogy mind a három nyelven írt versben is, prózában is. Azután szláv öntudattal sajátjának akarta tudni az orosz nyelvet is. Hódolattal vendégeskedett Tolsztojnál, majd idővel néhány évig a „szobrászok szobrászánál”, Rodinnél volt titkár.

Korai versei még a századvégi dekadencia közérzetét variálták a szecesszió német változatának, a jugendstil jegyében

Szecessziós a dekorációja, dekadens a halálerotikája az Ének Rilke Kristóf zászlós szerelméről és haláláról című líraian dallamos és ritmikus kis próza-románcának is, amelyet 1899-ben egyetlen éjszaka alatt írt, de csak 1906-ban publikált, és ekkor valóságos bestseller-sikert aratott vele.

Oroszországi élményei nyomán írta az Imádságoskönyv (1905) verseit, amelyek egy orosz szerzetes imáinak, himnuszainak képében Istenről, a szegénységről, a halálról vallanak. Már itt feltűnik a később gyakran visszatérő rilkei motívum: az élethez természetesen és szervesen hozzátartozik a halál, de kinek-kinek a maga halála, amitől a modern kor megfosztja az embert. Mint az életét, úgy a halálát is tömegesíti, nivellálja. 

1902-ben, majd bővítve 1906-ban jelent meg a Képek könyve című kötete, amelyben a versek már már a lét egészéről vallanak. A dolgok lényegének megragadására irányuló erőfeszítést Rilke Rodintől tanulta. Megtanult mellette  másképp „látni”: behatolni a látható dolgok mélyére és ott feltárni, megragadni láthatatlan lényegüket. Úgy akart eljárni költőként, ahogy a szobrász Rodin és általában a modern képzőművészet: tiszta formát, dolgokat létrehozni, amelyeknek lelkük van.

Első nagy Rilke-kötet, az Új versek (1907) ún. dologi (tárgyias) verseket tartalmaz. A tárgyak beleélés útján történő verssé formálása, rejtett szellemük előhívása azt láttatja, amit Rilke lát meg bennük, ez pedig valamiféle transzcendens értelem keresése, annak a határtalanságnak a kutatása, amely a dolgok mélyén megnyílik. A titokzatos mélységű versalkotó dolgok egyaránt lehetnek állatok: A párduc, mitológiai alakok: Orfeusz, Eurüdiké, Hermész,, jelképes helyszínek: Körhinta vagy időtől és személytől független emberi szerepek és sorsok: A gyermekkor, A költő, képzőművészeti alkotások: Archaikus Apolló-torzó A rejtett összefüggések sejtelmét leginkább a zenei képzeteket keltő, kábítóan pazar rímek hordozzák.

A Duinói elégiák (1923) két darabja már 1911/12 telén elkészült a duinói kastélyban, de az összesen tíz elégiából hatot 1922 februárjában egy hét leforgása alatt írt meg muzot-i magányában. Nem könnyű olvasmány. Metafizikai régiókig hatoló versek ezek, melyek szerint a dolgok láthatatlan lényegét kell újrateremtenie a művésznek, mert befelé vezet az út, az igaz értékek feltárásához, önnön költői személyiségünk és küldetésünk elmélyítése felé.

Az angyalok Rilkénél is bennünket képviselnek, megmutatják igaz valónkat, a világba vetettségben. Vagy annak ellenére.

A Szonettek Orpheuszhoz (1923) ötvenöt darabja szintén 1922 februárjában született. Nehezen megközelíthető, metafizikai régiókig hatoló versek ezek is, amelyek az újra felfedezett Hölderlin hatásáról tanúskodnak, és ódaian eksztatikus hevülettel vallanak a költészet világmegváltó erejéről. Azt sugallják, hogy a dolgok elvesztették a lelküket, és a költő küldetése az, hogy beléjük költözve visszaadja nekik isteni végtelenségüket, hogy „láthatatlanul” újrateremtse lényegüket. Ember és világ ilyen egymásba olvadása eltünteti élet és halál ellentétét is. Orpheusz, a költő-ember jelképeként, nemcsak az életet, a világ dolgait teremti újjá, hanem a halál birodalmát is. A himnikus elégiák ciklikus szerkezete, a szonettek váltakozóan szigorú vagy laza formája és főleg a versek képi világa többet elárul a költői mondanivalóról, mint maga a nehezen követhető gondolatmenet.

Lírai téren a német esztétizmus általa jutott a legmesszebbre, és az utókor szemében az ő költői útja bizonyult leginkább és legtovább irányadó példának.

Alighanem legszebb drámájából - A fehér hercegnő - Illés Márton írt operát, melyet az idén mutattak be a 12. Müncheni Biennálén

Tanulmányai közül kimagaslik a „Rodin"-ról szóló művészi arckép, amelynél jobbat mindmáig sem írtak a nagy szobrászról.

Prózai művei közt fontosak a vallomásokkal teljes útirajzok, főleg az olasz és orosz tájakon, az ottani emberekkel való találkozásokon át kibontakozó világkép.

Regényei közül legfontosabb a párizsi élmények ihlette  Malte Laurids Brigge feljegyzései (1910) című szabálytalan, formabontó regény, amely egy arisztokrata származású fiatal dán költő párizsi helyszínekhez kötődő lelki-szellemi reflexióit és emlékezéseit tartalmazza fiktív naplószerű feljegyzések formájában.

Rilke nem kifelé, a hagyományok, a közösség, a mítosz felé kereste a kiutat a századforduló értékválságából, mint Stefan George vagy Hofmannsthal, hanem befelé , önnön költői személyiségének és küldetésének elmélyítése felé.  

Rilke és Rodin