Mi van ma?

Joséphine Baker (született Freda Josephine McDonald) afroamerikai származású énekesnő, táncosnő, előadóművész. akit az 1920-as években nemcsak tánc-, de szexistennőnek is tekintettek. Ő volt az első fekete nő, aki kivételes tehetségénél fogva világhírű táncos-énekesi és filmes karriert futott be Párizsban. Lángra gyújtotta a szíveket és lángba borította az arcokat. Négyszer volt férjnél, uralkodók és diktátorok keresték a kegyeit, Picassónak állt modelt, és 12 gyereket fogadott örökbe. Élete egyetlen nagyopera, melyben mindig ő a DÍVA. Művészetét és egész életét mélységes humánum hatotta át. Elkeseredetten harcolt a szegénység, a faji megkülönböztetés és a jogtalanság ellen.

105 évvel ezelőtt, 1906. június 3-án született St. Louisban. A spanyol apától és amerikai néger anyától származó kislány nem jutott könnyen a csúcsra. Már hétéves korától dolgozni kényszerült. Babysitterként dolgozott egy fehér családnál. A szülők szigorúan megtiltották neki, hogy néger létére megpuszilja lányukat: amikor ő ennek ellenére megtette, munkaadója forró vízbe nyomta a „bűnös” kezét. Néhány évvel később már pincérnőként dolgozott. Tizenhárom évesen hozzáment Willie Wellshez és megszökött otthonról. Házasságuk rövid ideig tartott. Az ifjú asszony gondolkodás nélkül otthagyta Wellst, amikor kapcsolatuk megromlott. Későbbi férjeivel – négy volt neki, meg egy „nem hivatalos” - sem tett másként. 1921-ben újra férjhez ment: Willie Baker nevét élete végéig viselte.

Két évvel később egy vándortársulat tánckarának tagjaként a Csoszogva című zenés vígjátékkal turnézott. New Yorkba költözött, ahol a Broadwayn gyorsan felívelt karrierje.

A fekete táncosnő 1925-ben érkezett Párizsba, ahol egycsapásra meghódította a közönséget. A Folies Bergére színpadán a mindössze egyetlen aprócska banánszoknyában ellejtett „vadember-tánca” azonnal világhírűvé tette.   Nagy feltűnést keltett egzotikus szépségével, kisugárzásával és érzéki táncával, melyet gyakran derűs bohóckodással kevert. Jellemző a sikerére: a mulató igazgatója, Paul Deval óriási  összeget ajánlott szerepléséért, mire Josephine szemrebbenés nélkül a dupláját kérte – és megkapta.

Lassan megalapozta az életét, és 1927-re egyedi táncos showjának köszönhetően hírneve akkorára nőtt, hogy már a világ legtöbbet fotózott sztárjának számított és többet keresett, mint bárki más az európai szórakoztató iparban,  megelőzve a kor közkedvelt mozifilm-csillagait is. Ettől kezdve évtizedeken keresztül Európa színházainak ünnepelt csillaga.

Későbbi műsoraiban gyakran lépett színpadra kedvenc háziállatával, egy gyémánt nyakékkel díszített leopárddal. Megjelenése mindig látványos volt. A La Revue Negre-ben a belépője során fejjel lefelé hozták be egy hatalmas ember vállán. Egyetlen rózsaszín flamingótollat viselt a lába között. Egy évvel később a Folies Bergère showban még extravagánsabb volt. Egy hatalmas, virággal borított gömb ereszkedett alá, amely éppen a zenekar feje felett állt meg. Lassan szétnyílt, és Josephine vált láthatóvá, aki néhány banánhéjból álló szoknyán kívül nem sok mindent viselt. Az őzszemű, tűztestű, banánfüzéres, egzotikus táncosnő látványos revükben bizonyította kivételes tehetségét.

A 30-as évektől tánca mellett énekesnőként és színésznőként is halmozta a sikereket.

A  Zouzou (1934.)   és Tam-Tam hercegnő (1935.) című filmjei telt házakkal mentek a mozikban: a vásznon olyan színészekkel játszott, mint Jean Gabin.

1936-ban visszatért Amerikába, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy az ottani közönség még nem készült fel egy afroamerikai sztárra. A média kifejezetten lehúzta a táncosnőt, aki összetört szívvel tért vissza Európába,  és mindjárt hozzáment aktuális szerelméhez, egy gyároshoz, hogy aztán kis idő és egy fájdalmas abortusz után, el is váljon tőle.

1937-ben francia állampolgár lett.

A második világháború alatt végig szolgálta Franciaországot. Részt vett a Vöröskereszt munkájában, a Szabad Franciaország hadseregében Afrikában és Közel-Keleten szórakoztatta a katonákat. A Francia Ellenállási Mozgalom hírvivőjeként - kottái közé csempészve - titkos üzeneteket közvetített, melyért később a Croix de Guerre háborús kereszttel tüntették ki, így ő volt az első amerikai születésű nő, aki megkapta a legmagasabb francia katonai érdemrendet.

1947-ben újra férjhez ment: negyedik választottja Jean Bouillon zenekarvezető volt. 1948-ban „Chez Josephine Baker” néven kabaré-éttermet nyitott Párizs egyik legelegánsabb, luxusbutikjairól híres utcájában.

Az 50-es, 60-as években ismét visszatért az USA-ba, ahol most már félelmet nem ismerve vette fel a harcot a faji megkülönböztetés ellen. Ugyanakkor elkezdte örökbe fogadni az első gyerekeit, akik mind árvák voltak. (Bakernek csak egyetlen gyermeke született 1941-ben, de sajnálatos módon a koraszülés következtében elvesztette mind a gyermeket, mind a lehetőséget, hogy valaha még sajátja születhessen.)

Férjével együtt tizenkét - a világ legkülönbözőbb tájairól származó - gyereket fogadtak örökbe. A későbbiekben az általa "Szivárvány Törzsként" emlegetett család igen híressé lett. Állítása szerint ezzel kicsit azt is bizonyítani akarta, hogy a gyerekek - származzanak bármely etnikumból, bármely vallási közegből - így is, úgy is testvérekké válhatnak; hogy a kulturális, vallási és más különbségek ellenére lehetséges boldog együttélés, szeretet és megértés.

A 12 fős törzs: Janot (Korea-fiú), Akio (Japán-fiú), Luis (Kolumbia-fiú), Jari (Finnország-fiú), Jean-Claude (Kanada-fiú), Moise (Francia zsidó-fiú), Brahim (Algéria-fiú), Mariann (Franciaország-lány), Koffi (Elefántcsont part-fiú), Mara (Venezuela-fiú), Noel (Franciaország -fiú), Stellina (Marokkó-lány).

Az 1950-es években visszatért a színpadra, hogy mindezt finanszírozni tudja. Tehetsége, azonban csak a színpadi vállalkozóknak volt aranybánya. 1969-ben kilakoltatták kastélyából és elárverezték, hogy adósságait ki tudja fizetni. Monaco hercegnője, Grace egy villát ajándékozott neki.

Küzdött  faji egyenlőségért, és visszautasított minden fellépést, amely feketék számára meg nem engedett intézményben volt. 1963-ban Martin Luther King Jr. -ral együtt kampányolt az Egyesült Államokban. A Civil Rights Movement (emberjogi mozgalom) támogatásáért 1968-ban Coretta Scott King (King özvegye) a mozgalom vezetését ajánlotta fel, de Martin Luther King Jr. meggyilkolása miatt nem fogadta el.

Miután negyedik férjétől is elvált, 1973-ban egy csendes acapulcói templomban örök hűséget fogadtak egymásnak régi barátjával, Robert Bradyvel. Szertartás nélkül, „önmaguknak” mondták ki a boldogító igent. Csak legközelebbi barátaik tudtak a sajátos frigyről: a sajtó nem is sejtette, mi történt Mexikóban.

Másodjára amerikai színpadra csak 1973-ban lépett két évvel halála előtt. Bár nagyon félt az újabb megaláztatástól, szerencsére azok nem igazolódtak be. A New York-i Carnegie Hallban, álló ovációval ünnepelték a művésznőt még a műsor megkezdése előtt, melyet ő szabadon folyó könnyekkel köszönt meg.

1975. április 8-án a párizsi Bobino Színházban nagy sikerű műsort adott 50 éves pályafutásának leghíresebb számaiból. A nézőtéren olyanok ültek ámulva, mint Sophia Loren és Grace Kelly, monacói hercegnő. Négy nappal később, április 12-én Baker agyvérzést kapott, kómába esett és meghalt.

20.000 ember követte végig a gyászmenetet, és 21 puska lövés jelezte az állami katonai tiszteletadást, miközben eltemették a monacói temetőben, Monte Carlóban.