Brecht óta a német nyelvterület világszerte legsikeresebb drámaírója, Friedrich Dürrenmatt (Konolfingen - Svájc), 1921. január 5. - Neuchâtel, 1990. december 14.) ma lenne 90 éves
Nagyapja, apja is protestáns pap volt. A gimnáziumot Bernben végezte. Tanulmányait a zürichi egyetemen folytatta. Egy szemeszter elvégzése után a berni egyetemre ment (filozófiát, filológiát és teológiát hallgatott), amit 1945-ben, a végzettség megszerzése nélkül otthagyott.
Az áhítatos szellemben nevelkedő Dürrenmatt mindvégig afféle szabad szellemű vallásos ember maradt, aki életművében sajátosan ötvözte az egzisztencialista filozórfiát és a protestáns teológiát. Franz Kafka, Arthur Schopenhauer és Friedrich Nietzsche művei mellett Arisztophanész és az antik görög és római tragédiák voltak a kedvenc olvasmányai.
A zürichi Weltwoche rajzolója, grafikusa, színikritikusa lett. A kritikák drámaelemzései figyelmét egyre inkább a dramaturgia felé fordították. Néhány új szempontot felvető drámaelméleti tanulmány után 26 éves korában maga is megpróbálkozott a drámaírással.
A kezdeti évek anyagilag nem hoztak sikert a fiatal írónak. 1946-ban feleségül vette Lotti Geissler színésznőt, és Bázelbe költöztek. 1947-ben született fia, Peter, majd két évvel később Barbara, 1951-ben pedig Ruth nevű lányuk. Hogy megélhetésüket biztosítsa, színikritikákat írt, ám ez nem volt elegendő a ház fenntartásához, így átköltöztek Schernelzbe, anyósához, majd Ligerzbe, végül vettek egy házat Neuchâtelben, ahol haláláig élt. Miután 1983-ban felesége, Lotti meghalt, feleségül vette Charlotte Kerr színésznőt, aki a színészi munka mellett színházi újságíróként is dolgozott, illetve segített Dürrenmatt kései műveinek sajtó alá rendezésében.
Korai darabjaira a misztériumjátékok hangvétele, formai megoldásai a jellemzők. Az a „keresztény paradoxon” adja a konfliktusát: miképp lehet összeegyeztetni az Isten végtelen jóságába és mindenhatóságába vetett hitet az általa teremtett világ gonoszságával. A reformáció történelmi emlékei s bennük az égi és a földi igazságok párhuzama volt témája és problémavilága "Meg vagyon írva" című első drámai kísérletének, amelyet azután, amikor már ismert író volt "Újrakeresztelők" címmel átdolgozott.
Később érdeklődése - Kafkához - hasonlóan a társadalmi paradoxonok, ellentmondások, az eltömegesedés, az egyéni és a közérdek kibékíthetetlen ellentéte, az állam végletes elbürokratizálódása ábrázolására irányul.
A Theaterprobleme (Színházi problémák, 1955.) című tanulmánykötetében írja: „A mai állam... áttekinthetetlen, névtelen bürokrata szervezetté vált... a mai közéleti ténykedés lényegében szatírjáték, a színfalak mögött zajló tragédiák nyilvánosság előtt bemutatott utójátéka.... Egy sikkasztó, egy írnokféle vagy egy rendőr alkalmasabb a mai világ bemutatására, mint egy államtanácsos vagy szövetségi kancellár.”
Ebből a nézőpontból kiindulva foglalja össze drámai ars poeticáját, s tör lándzsát a komédia műfaja mellett.
Dürrenmatt beszéde Václav Havel Gottlieb Duttweiler-díjjal való kitüntetése alkalmából
Az 50-es évektől kezdve írt hangjátékai groteszk példázatok , melyek olykor éppen valamely prózaművének átdolgozásai, de nemegyszer a később színpadi művek valamelyikének előtanulmányai.
A történelem groteszk ábrázolása tette a nagy lendülettel induló fiatal írót egyszeriben híressé, majd világhíressé. Ez volt az 1950-ben - huszonkilenc éves korában - írt A Nagy Romulus című "történelmietlen" tragikomédia. (A címszereplő tyúkokat tenyésztve számolja fel a birodalmat, és az emberiességet és józanságot az együgyűség álarca mögé rejti. A darab közvetlen politikai mondanivalója a gyarmattartó birodalmak bukásának szükségszerűségét hangoztatja, általánosítva pedig kulcsot ad az író világlátásának megismeréséhez.)
Dürrenmatt minden művében vallja, hogy a nyugati világ alkonya morális csőd következménye, tehát fennmaradásáért, fenntartásáért nem szabad már újabb áldozatokat vállalni. Bukásának azonban csak azért nem tud igazán örülni, mert abban sem tud bízni, hogy az új világ igazabb lesz, nem ismétli meg a régi hibákat.
Az Angyal szállt le Babilonba, (1954.) töredékes komédia, groteszk elemekkel átszőtt mese, az ember önmagára utaltságának parabolája; egyúttal a jóléti állam hazug frazeológiájának kegyetlen szatírája.
Az öreg hölgy látogatása, (1956.) c. tragikus komédia hozza meg a világsikert Dürrenmattnak. A hagyományos példázatot megújító alkotás drámaírói művészetének csúcsa.
Az elszegényedett szülővárosába visszatérő öreg milliárdosnő, aki pénze mindenhatóságának tudatában megvásárolhatja ifjúkori csábítójának halálát a városka tisztes polgáraitól, valóságos megtestesítője a pénz gonosz hatalmának, amely kérlelhetetlenül rombol szét minden erkölcsi gátlást, megfontolást. Güllen „becsületes polgárai” eljutnak egy náluknál semmivel sem rosszabb társuk kollektív meggyilkolásáig. Metsző kritikája ez a darab az ún. jóléti társadalomnak, a manipulált közvélemény, az elaltatott lelkiismeret nyárspolgárosiasodott világának.
A fizikusok (1962.) komédia- Brecht Galilei életének ellendarabja. Dürrenmatt a hidegháború, az egész emberiséget fenyegető atomkatasztrófa ellen tiltakozik művében, az atomkor tudósainak emberfeletti felelősségéről szól. A zseniális dramaturgiai ötlet azonban helyenként háttérbe szorítja a valódi konfliktust, a fizikusok erkölcsi felelősségének problémáját. Az ábrázolásmód, mely a téma és az író távolságát megteremti, itt is a groteszk, s talán itt a legérvényesebb az író megállapítása: A groteszk csak eszköz,... hogy fizikailag is felfogjuk a paradoxot, a formátlanság e formáját, az arc nélküli világ arcát.
A darab főszereplői a felelősség elől bolondokházába menekült tudósok. Ez az idegszanatórium tágul őrült világunk szimbólumává, melyben az elmebetegek a világ felrobbantásán munkálkodnak, s a józanok az őrültekházába menekítik gondolataikat, nehogy embertársaik ártalmára legyenek.
„Csupán az őrültekházában vagyunk szabadok Csak az őrültekházában szabad gondolkoznunk. Odakint a szabadságban a gondolataink robbanóanyagok” (Möbius) A szabadság a véletlen hatalmának elismerése, vagyis az igazi szabadság annak belátása, hogy nem vagyunk szabadok.
A darabhoz fűzött 21 pontban Dürrenmatt kijelenti, hogy „egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be” (3.), „Ez a lehetőség szerinti legrosszabb fordulat sohasem látható előre. Véletlenül következik be.”(4.) A drámaíró művészete nem más, mint hogy ezt a véletlent a lehető leghatásosabban juttassa érvényre a cselekményben (5.).
A fizikusok egyben az Oidipusz király 20. századi változata. Möbius, éppen úgy, mint Oidipusz, erkölcsi szigort, tisztaságot hirdet, és végül kiderül, hogy ő a legfőbb bűnös. Erre az értelmezésre utal a 9. pont:„A tervszerűen cselekvő emberek meghatározott célra törnek. A véletlen akkor sújtja le őket a legnagyobb csapással, ha e véletlen következtében éppen a céljuk ellentétéhez érnek el: ahhoz, amitől rettegtek, ahhoz, amit el akartak kerülni (pl. Oidipusz).” A lehetséges választ talán a 17. pont hirdeti: „Közös ügyeinket csak együttesen oldhatjuk meg.”
A Meteor (1964.) életrajzi elemekkel átszőtt komédia, az irodalmi alkotómunka és a művészi életforma mai lehetőségeit kutatja egy meghalni nem tudó Nobel-díjas író példáján.
A János király (1963.) - Shakespeare-átdolgozás - a hatalom és a lelkiismeret összeütközésének tragikomédiája.
Dürrenmatt darabjai parabolák, tézisdrámák, mesterségesen konstruált cselekménnyel és figurákkal, akikről az író - marionettszerűségük ellenére - el akarja hitetni velünk, hogy hús-vér emberek, noha láthatólag a kitűnő dramaturgia zsinórrendszerén rángatják őket.
Dürrenmatt írói alkatából hiányzik a líra, s bár elméletileg elveti a helyzetek és jellemek distanciálását („... egy rajtam kívül eső pontból a világ talán kevésbé fenyegető, de nincs jogom és tehetségem ahhoz, hogy kívül helyezzem magam"), mégsem tud igazán azonosulni figuráival, s munkássága során - szándékai ellenére - darabjainak gondolati magja gyakran elhalványul a mesteri dramaturgia csillogó technikája mögött.
Legkorábbi prózai művei szatirikus bűnügyi történetek, mint A bíró és a hóhér (1952.), kisregény, A gyanú (1953.), A baleset (1956.), Az ígéret (1958.) című regények, abszurd hangvételű elbeszélések, mint pl. Az alagút (1952.), parodisztikus társdalmi példázatok, mint a Görög férfi görög nőt keres (1955.) című „prózakomédia”.
Kisregényeiben egyrészt a kafkai hagyomány tudatos folytatója (A város), másrészt a bűnügyi regények megszüntetve megőrzője (A baleset, Az ígéret).
1959-ben a mannheimi Schiller-díjat, 1960-ban a svájci Schiller-alapítvány nagydíját nyerte el. A Schiller-díj átvételekor mondta: "
Életének utolsó évtizedei folyamán Dürrenmatt visszatért a festéshez és a grafikához. Nagy mennyiségű anyagot hagyott hátra, s e művek többsége számos érintkezési pontot mutat színpadi és egyéb alkotásaival. Képeinek egyik központi alakja a labirintusban rekedt Minotaurosz, aki már csak Theseus végső csapását várja. Visszatért a detektívtörténetek írásához is, ezek a regények azonban jelentős mértékben szakítanak a jó végső győzelmét hirdető hagyományos krimiformával.
Az istenfélő Hofer, a címszereplő arra vállalkozik, hogy Maximilian Friedrich Korbest, a Nobel-díjas írót leleplezze, és bebizonyítsa, hogy 22 könyvében megírt 22 gyilkosságot valóban el is követte. Kellemetlen, de egyre inkább úgy tűnik, hogy bizonyítékai megcáfolhatatlanok, hogy az elpuhult és saját ünneplésébe belefáradt Korbesnek be kell látnia: rá börtön vár, avagy talán kivégzés.
Utolsó kommentek