Huszárik Zoltán a modern magyar filmművészet hányatott sorsú, zaklatott életű „mitologikus” alakja, akit kortársai és leszármazottai mintegy emblémaként őriznek emlékezetükben, akinek megadatott, hogy maradandó alkotásokkal írja be nevét művelődéstörténetünkbe.

80 éve, 1931. március 14-én született parasztcsaládban a Galga-melléki kis faluban, Domonyban.  Kétéves volt, amikor édesapja meghalt. A tehetséges ifjú az Aszódi Gimnáziumban érettségizve (1950.) sikerrel pályázott a szegedi orvosi karra, a Képző - és Iparművészeti Főiskolára, a Színművészeti Főiskola filmrendezői szakára. A három hely közül e legutóbbit választja. Vesztére. Mert hiába abszolvál kitűnően, tanárai: Gertler Viktor, Makk Károly sem tudják megmenteni a könyörtelen kuláktörvény miatti eltávolítástól. 1953 - tól 1959 - ig földet túr, rajzfilmes, filmasszisztens, dekoratőr, biztosítási ügynök, művészeti előadó, segédmunkás, nyomorgó - hét esztendei "hrabáli sors" az úgymond szocializmusban. 1959 -ben azután negyedéves hallgatóként rehabilitálják, visszatérhetett a főiskolára, Máriássy Félix legendás osztályába. 1961-ben szerzett filmrendezői diplomát.

Mindkét vizsgafilmjével - Játék, Groteszk - vihart kavart, de kijelölte helyét a progresszív lázongók között. Vizsgafilmjeit sohsem forgalmazták.

Oktatói közül néhányan az egzisztencializmus vádjával illették, a látogatóban Budapesten járó római filmfőiskola igazgatója élete egyik legszebb kisfilmjének nevezte.

Ő maga így vallott, a Játékról:

"...két rab ül a börtöncellában, egymással szemközt a priccsen. Régóta élnek így összezárva, már minden elmondhatót elmondtak egymásnak. Fásultak, moccanatlanok, csak akkor villan föl hirtelen a szemük, amikor a nap besüt a börtönablakon, és a rács árnyéka a falra vetődik. Türelmetlenül, topogva várják, hogy onnan a földre, a börtöncella kövére kerüljön. Amikor odajut, akkor a kenyérből gyúrt figurákkal izgatott, gyors sakkpartiba kezdenek, röpke pillanatokra, a rácsárnyék kockáin. Az árnyék aztán hamarosan felkúszik a falra, távozik a cellából, a két rab /két groteszk alak: Koltai János és Kézdy György/ visszazökken az előbbi kataton  magányba. Ez a film befejezése...bemutató etűdöm fanyar filozófiáját érthetően elmarasztalták, az akkoriban sokat ostorozott egzisztencializmus vádjával illették...szerencsém volt, Leonardo Fioravanti, a római filmfőiskola igazgatója akkor járt nálunk, s etűdömről azt mondta, hogy élete legszebb kisfilmjét látta".

A Groteszk főhőse egy "festő", aki előre megtervezett öngyilkosságra készül, de nem jár sikerrel. A vizsgafilm elkészítésének valódi célja azonban csupán a diploma megszerzése volt. Hiszen Huszárik Zoltán ekkor már az Elégia című,  az 1965-ben Oberhauseni Filmfesztivál kiemelt fődíjas filmjén dolgozott.

"Hiszem, hogy a dolgok és maga az ember is megváltoztathatók. Ennek reményében készítettem első rövidfilmemet, az Elégiát, ahol is a ló emberi modell: tulajdonsági jegyei legalábbis atropomorfizálhatók. Az Elégia esetében a lóban az állat emberibb, mint a manipulált emberben az ember. Egy kiáltás szeretett volna lenni ez a film, emberarcunkat követelve.” – írta Huszárik az Elégiáról,

Ez a 20 percnél alig hosszabb, méltán sokszorosan díjazott filmköltemény Nagy László Búcsúzik a lovacska című versének ihletésére készült. Könyvtárnyi irodalma, elemzése született, s  filmnyelvi utóhatását máig sem tudjuk pontosan fölbecsülni. "Azt hiszem, hogy a film a maga végleteségével, sok megdöbbentő képsorával a nézőnek segít eligazodni olyan emberi értékek felé, mint a szeretet és a hűség önmagunkhoz" - nyilatkozta Huszárik. Az akkoriban még szokatlan nem elbeszélő film hatása nem volt egyöntetű: díjakat nyert, de sok kritikus fanyalogva fogadta, többen a közérthetőséget kérték rajta számon, mások a magyar film egyik kimagasló teljesítményének tartották.

A negyvenévesen forgatott első játékfilmjével, a Krúdy Gyula világát szuverén módon, mégis hitelesen megidéző Szindbáddal (1971.) mindjárt a kortárs filmművészet halhatatlanjai közé emelkedett.

 

Mit akar Szindbád? - kérdi Huszárik - elsősorban élni, minden életközegben benne lenni  tájban, nőben, tárgyban, az ételek jó ízében, kifakult borospoharak tükrében, temetők mohos keresztjeiben,  és az önalakítás sürgető igyekezete teremti meg tapasztalatainak tárházát és paradox módon  állít csapdát egyúttal az igyekvőnek. Élni siet és túlhajtja az érzést. Állandó hely -, és helyzetváltoztatása tudniillik a lélek helykeresése, a megállapodás utáni vágy, sajátos módon  ezt a különbékét még a test sem képes megélni. Nem hagy maga után mást, csak a pillanat szétroncsolt emlékműveit, emlékfoszlányokat, szótöredékeket kap ajándékul az élettől, s ha megfejteni igyekszik őket, s megy élete lelőhelyei után, képtelen egybekapcsolni a fogalmakat, szervesülni a megélt élettel - eredményként a kontaktus hiányát kapja, bábeli hangzavart, ahol mindenki mondja a magáét, mint a pereces. Csak a csend a megnyugtató, az élőszó értelmét vesztette..."

 

"Azt hiszem, vitathatatlan, hogy a Szindbád a legszebb magyar film mind ez ideig, s az is vitathatatlan, hogy remekmű. Az új filmművészetet, amely kép és zene is, s amelyet az Elégiában kezdett el Huszárik, itt játékfilmben bontakoztatta ki, éspedig ugyancsak korszakos jelentőségűen és több rétegűen. Az elsõ réteg természetesen az irodalom, hiszen a Szindbád Krúdy írásaiból készült. Valójában - mint Végh György megállapította- Huszárik Zoltán nem egy Krúdy-novellát vagy regényt filmesitett meg, hanem nagyon helyes érzékkel Krúdy világát idézte fel." (Zay László filmkritikus)

A Szindbád számos hazai és külföldi szakmai díjban részesült. 1972-ben megkapta a magyar filmkritikusok nagydíját, Sára Sándor az operatőri díjat, Dayka Margit pedig a legjobb női alakítás díját. Ugyanabban az évben a Mannheimi Filmfesztiválon Huszárik  Zoltán vehette át a legjobb elsőfilmesnek járó díjat, az Evangélikus Filmközpont pedig a filmet a Joseph von Sternbergről elnevezett díjban részesítette. 1973 szintén a Szindbád éve volt: az Atlantai Filmfesztiválon különdíjjal jutalmazták, az Aucklandi Filmfesztiválon megkapta a legjobb rendezés díját, a Milánói Filmfesztiválon pedig az Agis-kupát.

Az elmúlásról, az életről és a halálról szóló Tisztelet az öregasszonyoknak (1971.) és az A piacere (Tetszés szerint)  (1976.) című dokumentumfilmje több díjat nyert külföldi fesztiválokon. (Első díj, Barcelona, 1977., Nagydíj, Tampere, 1978.)

Második játékfilmje, az 1980-ban készült Csontváry főszerepét Latinovits már nem játszhatta el, és bár többen Huszárikra osztották volna, ő végül a bolgár Ichak Finci mellett döntött. Alkotásában kivételes érzékkel komponálta eggyé a festőgéniusz és az őt alakító színész sorsát, fogalmazta meg véleményét a világról, az emberről, a közösségről.

 

Huszárik alig élte túl a Csontváry-filmet. Pontosan öt hónappal 50. születésnapja után 1981. október 14-én Budapesten váratlanul meghalt.

Kitűnő grafikus, könyillusztrátor, jeles rádióműsorok rendezője is volt. Még novellákat is írt. Színészként szerepelt Szabó István Budapesti mesék, Gaál István Zöldár, Sára Sándor Holnap lesz fácán című filmjében. Forgatott portréfilmet Amerigo Tot szobrászról, készített lírai riportot Kormos Istvánnal, Debrecenben megrendezte Örkény Macskajátékát. Egyik alapítója volt a fiatal filmművészek Balázs Béla Stúdiójának.

1971-ben Balázs Béla-díjjal, 1978-ban Érdemes művész címmel tüntették ki, 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott. Nagy Anna színésznőtől született lánya Huszárik Kata színésznő lett.

Huszárik Zoltán vibráló, okos, gyöngéd, gunyoros, jelentékeny ember volt. Azon kevesek közé sorolható, akinek életművét, sorsa példázatát nem törli a könyörtelen idő. Egy 1979-es interjúban talán elsőként alkalmazta a filmkészítésre ezt az azóta elterjedt kifejezést, amely a legtömörebben foglalja össze művészi tevékenységének lényegét: képírás. Huszárik az volt, vagy még inkább képfestő.

 

Huszárik Zoltán a közeljövőben a tévében:

 

Duna Tv - Tálentum:  A Tékozló Szindbád - Huszárik Zoltán - 2011. május 14. szombat 15:30 - 16:10