Mi van ma?

A háború utáni drámaíró nemzedék egyik legnagyobb, világirodalmi mércével értékelhető alakja Tennessee Williams (Thomas Lanier Williams).

Száz évvel ezelőtt a Mississippi államban lévő Columbus városkában született (1911. március 26.). Boldogtalan gyermekéveit itt és még két másik déli államban töltötte. Az agresszív személyiségű kereskedő-utazóügynök édesapa a túlontúl oltalmazó édesanyához húzó beteges-nyápic kisfiút Miss Nancynak hívta.  Amikor elérte ötödik évét, Tennessee diftériát kapott, és majdnem két évbe telt mire újra megtanult járni. Közben olvasott és történeteket írogatott.

1919-ben a család St. Louisban telepedett le - visszaemlékezéseiben Williams ezt "tragikus költözés"-nek nevezte - ahol a kisfiút többek között délies akcentusa miatt iskolatársai állandóan csúfolták. Ifjú évei az érzelmi bizonytalanság klasszikus tüneteit mutatják. Az érzékeny, magányos, befelé forduló fiatalember korán az írásba menekült, mely feltehetően életpótlék lett számára. 16 éves korában egy újságtól öt dollárt kapott a „Tud-e egy jó feleség jó pajtás is lenni?” című írásáért. A következő évben megjelent nyomtatásban első novellája „The Vengeance of Nitocris” címmel.

Két St. Louis-i egyetemen is tanult, meglehetősen rendszertelenül; 1938-ban szerzett diplomát az Iowai Egyetemen. Élete folyamán többször kapott idegösszeomlást; depressziói, hipochondriája és alkoholizmusa leküzdésére gyakran remélt segítséget pszichoanalitikus terápiáktól.

1983. február 24-én egy New York-i szállodai szobában halt meg bizarr körülmények között: véletlenül lenyelte egy orvosságosüveg kupakját.

Életében számos díjjal jutalmazták: többek között kétszer kapott Pulitzer-díjat.

Leghíresebb művei: Üvegfigurák (1944.) , A vágy villamosa (1947.), Tetovált rózsa (1950.) , Macska a forró bádogtetőn (1955.), Múlt nyáron hirtelen (1958.), Az ifjúság édes madara (1959.) Az iguána éjszakája (1961.) Legkiemelkedőbb színdarabjait többször is filmre vitték.

Első Pulitzer-díját A vágy villamosa c. drámájáért kapta 1947-ben. A filmváltozatot (1951.) a legendás Elia Kazan rendezte.

Főhőse Blanche (a filmben Vivien Leigh), a céltalanság megtestesítője. A cselekményt nemcsak a régi, elveszett "Déli Élet" utáni sóvárgás szövi át, de az élet brutális oldala is. Köszönhetően Blanche munkásosztálybeli sógorának, Stanley Kowalskinak (Marlon Brando). A darabban megtaláljuk a féltékenységet, a durvaságot, a nemi erőszakot, és mindennek eredményeképpen, az  őrületet. Blanche törékeny idegrendszere felmondja a szolgálatot, és New Orleans-i látogatása az elmegyógyintézetben végződik. (A hősnőt  tragikus sorsú nővére, Rose után mintázta, de egyes irodalmárok úgy vélik, Blanche-ban Williams számos jellemvonása is megtalálható.)

A Macska a forró bádogtetőn Tennessee Williams egyik legismertebb drámája, amely megjelenésének évében, 1955-ben meghozta a második Pulitzer-díjat. A cselekmény egyik fontos motívuma a szexualitás, beleértve a homoszexualitást is, amely azonban az 1950-es években még az Egyesült Államokban is a tabutémák közé tartozott. Elsősorban emiatt a drámát a színpadi ősbemutató és a filmváltozat számára egyaránt át kellett dolgozni. A 694 előadást megért Broadway-bemutatót Elia Kazan rendezte, akit munkájáért Tony-díjra jelöltek. A filmváltozat (1958.) főszereplői: Paul Newman és a három nappal ezelőtt elhunyt Liz Taylor.

A Múlt nyáron, hirtelen pszichológiai dráma: a gyönyörű Catherine (a filmben Liz Taylor) idegösszeroppanást kapott, miután közös vakációjukon szemtanúja volt bálványként imádott unokatestvére szörnyű  halálának (akit a magához édesgetett utcagyerekek faltak fel egy üdülősziget dombjának a tetején lévő templomromok között). A halott fiú édesanyja (Katharine Hepburn játssza) pszichiáterhez  viszi a lányt, hogy kiderüljön, mi is történt valójában azon a borzalmas tavaly nyáron. Kiderülhet-e az igazság a múltról? Van-e jogunk felfedni egy tökéletesnek tűnő példakép-ember valódi arcát – utólag? Kiderüljön-e az igazság egy látszólag makulátlan férfi titokzatos haláláról, vagy maradjon mindörökre meg a kép, a költő, a világfi, a szerető gyermek, a példakép emléke? S ha az igazságot egy látszólag bomlott elméjű lány képviseli csupán? Vele szemben pedig hatalom, pénz, egyéni és családi érdekek állnak?

Az ifjúság édes madara a 20. század közepének Amerikájában játszódik dermesztő képet festve korról, közerkölcsről, a tradíciók abszurditásáról csakúgy, mint a család szerepéről és téves szerepvállalásáról; de leginkább hitvallás ez a darab legfőbb dramaturgiai szervező eleméről, a művészetről. Hősei kisemberek és helyi hatalmasságok, művészek és kisstílű bűnözők, megannyi szuverén individuum, akik mégis a görög drámák sorsszerűsége szerint mozognak egy rajtuk rég túlnőtt, és számukra teljességgel idegen világban.

Az iguána éjszakája c. drámája helyszínéül Williams Mexikót választotta, egy lebukott pap és egy vénkisasszony megrázó története; a drámáért New York Drama Critics Awardot kapott. A filmváltozat  főszereplője Richard Burton.

Magyarországon és az egész világon újra játsszák e „múlt századi” szerző érzelmes-indulatos fülledt darabjait. Vajon miért? Sok egyéb ok mellett talán azért, mert van bennük titok. A szereplők folytonosan körbetáncolják azt a valamit, amiről nem beszélhetnek, amire nem kérdezhetnek rá, amit nem vallhatnak be (még önmaguknak sem). A tönkrementek, a lecsúszottak, a megfáradt lázadók, a makacs öncsalók, a magukat és egymást gyötrők, a másokon hatalmaskodók, a saját árnyékuktól rettegők, a szorongók, a szexualitásukkal küzdők  helyettünk vergődnek a szinpadon. A szerző nem csap be: szimbólumai, teátrális gesztusai nyilvánvalóvá teszik, hogy amit látunk, nem a valóság. De a történetek éppannyira valószerűek, a hősök épp úgy esendőek, hogy akár tetszik, akár nem, szurkolnunk kell – értük vagy ellenük.

Írásainak legszembetűnőbb vonása az önéletrajzi-vallomásos indítás: ez még azokra a drámákra is igaz, melyekben ez a jellegzetesség első látásra nem nyilvánvaló. Műveit az amerikai dráma háború előtt kialakult erővonalai határozták meg. Az olyan háború után fellépő irányzatok, mint például az abszurd színház eszmei-művészi lehetőségei, csekély hatást gyakoroltak rá. Persze Tennessee Williams eszköztára nem igényelte az európai abszurdot, hiszen az abszurd mélyen gyökerezett saját szemléletében.

"Mindig is vonzódtam ahhoz, hogy olyan alakokat alkossak, akikben van valami nyomorék. Azt hiszem, különben is könnyebben tudok azonosulni az olyan jellemekkel, akik a hisztéria szélére sodródtak, akik megrettentek az élettől, akik kétségbeesetten igyekeznek utat találni a másik emberhez..."