Mi van ma?

"Az életben minden csoda, csak fel kell ismernünk".

Az Oscar-díjas olasz filmrendező és forgatókönyvíró, Frederico Fellini méltán vált a filmtörténet egyik legmeghatározóbb alakjává. A határtalan képzelőerővel és bájos humorral megáldott művész hamisítatnul olaszos filmjeivel négy Oscar-díjat nyert, és megkapta az Amerikai Filmakadémia életműdíját is.

91 évvel ezelőtt, 1920. január 20-án született az olaszországi Rimini városban.  Már kisgyerekként elbűvölte őt a cirkusz varázslatos világa,   de még annál is jobban a mozi, és szívesen készített karikatúrákat a vásznon látott filmsztárokról. Otthon  bábszínházat játszott,  melyhez maga varrta meg a jelmezeket,  ő írta a dialógusokat, és játszotta a darab összes szerepét.  Mindezek meghatározták későbbi filmes pályafutását.

Élelmiszerkereskedő apja "tisztességes szakmát" szánt neki, azt szerette volna, ha kereskedőnek, ügyvédnek vagy mérnöknek áll. Édesanyja ezzel szemben papnak vagy jogásznak látta volna szívesen.  Fellini azonban érettségi után újságíró lett.

Kiváló rajztehetségének köszönhetően előbb egy vicclapnál, majd egy római újságnál kapott állást, és éttermekben, kávéházakban készített portrékat. Képregényeket is rajzolt, dolgozott a rádiónak, és gegman volt a filmgyárban.

1943-ban ismerkedett meg Giuletta Masinával, aki rádiósorozatának egyik címszerepét kapta meg. 1943. október 23-án összeházasodtak, s - a rendező félrelépései ellenére - 50 éven át elválaszthatatlan házas- és alkotótársak maradtak.

Amikor 1944 júniusában az amerikaiak elfoglalták Rómát, nem volt munka a filmiparban, így Fellini néhány barátjával megnyitotta a Vidám Arcok Boltját: az amerikai katonákról rajzoltak képregénybe illő karikatúrákat, melyeket jó pénzért eladtak nekik.

1944-től maga is írt forgatókönyveket, és Roberto Rossellinivel is összebarátkozott, kinek 1944 és 1953 között csaknem minden filmjében közreműködött. A közös munka és barátságuk hatására döntött úgy, hogy ő maga is filmrendező lesz, és ekkor alakult ki a hétköznapi élet és az egyén problémái iránti érdeklődése is.

Első filmjét, A varieté fényeit  1950-ben Alberto Lattuadával együtt rendezte . A már egyedül készített A fehér sejk (1951.)  a szórakoztatóipar hamis mítoszát leplezte le, a sok önéletrajzi elemet tartalmazó A bikaborjak (1953.)   pedig a vidéki ifjak felszínes életformáját mutatta be, mély együttérzéssel. A film Arany Oroszlán díjat nyert a Velencei Filmfesztiválon.

A nemzetközi elismerést - Oscar-díj - azonban 1954-ben az Országúton című alkotás hozta meg számára. 

A varieté fényei forgatásán figyelt fel Fellini egy különös artistapárra, és lejegyezte velük kapcsolatos gondolatait. Carlo Ponti producer vállalta el a film finanszírozását. Giulietta Masina szerepeltetését azonban csak úgy hagyta jóvá, ha a két férfi főszerepet amerikai színészek kapják. Fellini nem tiltakozott, mivel Anthony Quinn és Richard Basehart megfeleltek a figurákról alkotott elképzeléseinek. 

Az ember megválthatóságába vetett hitet sugárzó trilógia (Országúton, Szélhámosok, Cabiria éjszakái) első darabjában az őszinteség és tisztaság poétikus megtestesítője Gelsomina, Giulietta Masina felejthetetlen alakításában. A Szélhámosok (1955.)  a lelkében lakozó jónak utat engedő öregedő bűnöző melodrámája. A Cabiria éjszakái (1956.) főszereplője pedig egy naiv és őszinte utcalány.  A kihasznált, kisemmizett Cabiria a legnagyobb csalódás után is visszanyeri szinte már naiv hitét az emberekben. Ez a film a második Oscart jelentette Fellininek. Kezdeti nagy sikereiben tehát osztozhatott felesége, Giulietta Masina is, aki mindkét produkció főszerepét játszotta.

Az édes élet (1960.) c. alkotása vádirat a könyörtelen újságírók, a sztárok iránti őrület, a dekadens értelmiség és arisztokraták ellen, nem csoda tehát, hogy heves vihart váltott ki. A szerephez megnyerő, de átlagos arcra volt szüksége, ezért választása Marcello Mastroiannira esett, akivel kitűnően tudott együtt dolgozni. Az epizodikus szerkezetű, szabadon áradó képekből felépített, barokkos látványvilágú film a korabeli Róma különböző társadalmi közegeit mutatja be. (A filmben kitalált "paparazzo" szó azóta is él a köztudatban a rámenős sajtófotósok megjelölésére.)

 Az édes élet után Fellini egészsége megromlott, orvosai javaslatára szanatóriumba vonult. Ott kezdett el körvonalazódni benne egy újabb film terve, amelybe a korábbiaknál is több személyes élményt és kínzó problémát dolgozott bele. Az 1962-es Nyolc és fél (addig készült filmjeinek száma) egy alkotói válságban lévő rendezőről - önmagáról - szól, megint csak Mastroianni szereplésével. Az alkotásért harmadszor is Oscar-díjjal jutalmazták.

Első egész estét betöltő színes Fellini-film a Júlia és a szellemek (1965.)   a fantázia világába visz.

1969-ben leforgatta a Fellini-Satyricont, és ezzel az a vágya is teljesült, hogy "tudományos-fantasztikus" filmet készítsen.  

Róma (1972.)  c. filmjében az antik és a modern Róma szembeállítása mellett saját fiatalkorát is felidézi.

 Az Amarcord (1973.) Fellini visszaemlékezése kamaszkorára, noha ő maga ingerülten tiltakozott, ha önéletrajzinak minősítették ezt az alkotását. A világsikert az újabb, immár negyedik Oscar-díj is bizonyította.

Későbbi filmjei egyre több bírálatot kaptak. A Casanova (1976.)  a nőcsábász emlékiratainak sajátos feldolgozása: a főhős (Donald Sutherland) egy gépiesen cselekvő velencei babába szeret bele. A nők városa (1980.)  egy középkorú férfi víziója a nőkről. 1983-ban készült az És a hajó megy , amely jelképes víziója az elsüllyedő világnak.

Utolsó filmje A Hold hangja  a részben Ermanno Cavazzoni regényéből, részben azonban legszemélyesebb emlékeiből merít ihletet, s megszokott álomvilágát idézi burleszkhatásokkal.

Élete végén sajnálta, hogy nem ment el a világ múzeumaiba, kedves mestereinek képeihez. Le nem forgatott filmjeit - a Pinocchiót, a Don Quijotét és a G. Mastrona utazásait - is gyászolta. A filmjeiért kapott Oscar-díjak után 1993 tavaszán egész életművéért is átvehette a kis szobrocskát. A díjat Marcello Mastroianni és Sophia Loren adta át neki, akivel végül soha nem dolgozott együtt.

Hat hónappal később agyvérzés érte, kómába esett, melyből nem ébredt fel többé. Rómában halt meg, 73 éves korában (1993. október 31.) Felesége csak néhány hónappal élte túl.

Az ötszörös Oscar-díjas olasz rendező halála után az UNESCO Fellini-díjat alapított.

Fellini művészetében az álom és a valóság, az önéletrajzi elemek és a fantázia keverednek egy szimbólumokkal teli világban. Szatirikus érzéke, filozófiai hajlama és a társadalmi problémák iránti érzékenysége révén azt láttatja, amit a hétköznapok eltakarnak: az embert, a lélek mélyén rejtőző titkokat, a be nem váltott álmokat és vágyakat, a modern világ emberének magányát.